Turgeszcencia

Hírlevél

Írta: Szabó Gábor

1.

A növényi sejt általános megjelenítése az 1. képen látható:
-n: sejtmag (nucleus)
-p: falmenti citoplazmatömlő
-v: vacuolum vagy sejtnedvüregek
A vakuólum egy nagy központi üreget képez. A vakuólumot a citoplazmától a tonoplaszt választja el, és ez megakadályozza a részben ártalmas sejtnedv anyagoknak a citoplazmába való kiáramlását. A vakuólumokban számos szerves és szervetlen anyag található oldott állapotban. Ezek az ozmoaktív anyagok határozzák meg a sejtek szívóerejét. Kifejlődött sejtekben a sejtnedv 95%-a víz. A sejtnedvben raktározott rezervaanyagok megfelelő enzimek jelenlétében újból mobilizálódhatnak és felhasználódhatnak az anyagcserében. A vakuólum számos anyaga azonban exkrétum, amely nem lép vissza az anyagcserébe. De ezeknek az anyagoknak is van biológiai jelentőségük. Így például az alkaloidok és glikozidok védik a növényt a rágcsálók ellen, mások a sejt ozmotikus szívóértékét fokozzák. A vakuólum nemcsak a legkülönbözőbb anyagcseretermékek raktározó helye, hanem ezen anyagok fontos átalakulási helye is. A növényi sejtek normális működéséhez szükséges, hogy a sejtek meghatározott fokig vízzel telítve legyenek. A szárazföldi növények életének egyik legfeltűnőbb ellentmondása, hogy szárazföldi környezetük ellenére megmarad a víztelítettségi állapot élettani szükségessége. A szárazföldi növények látszólagosan állandó víztelítettségi állapotát a vízfelvétel és vízleadás egymással összefüggő folyamata tartja fenn, amely sajátos vízgazdálkodást, a növények vízcseréjét eredményezi. A növény vízcserefolyamatát a szárazföldi életmódhoz való alkalmazkodás folyamán sajátos vízfelvevő szerv (gyökérzet), vízvezető szállítórendszer (tracheák és tracheidák) és szabályozó szövetrendszer (bőrszövet) kialakulása tette lehetővé. Ennek a differenciálódásnak következtében a növény testén nagy mennyiségű víz mehet át. Általában a száraz, meleg éghajlat alatt tenyésző növények több vizet fogyasztanak, mint a hidegebb, nedvesebb éghajlat alatt fejlődő növények. Kimutatták, hogy egy kukoricanövény 173 nap alatt 14 kg vizet párologtat el, a kender egy egyede 140 nap alatt 27 kg vizet, a napraforgó pedig 140 nap alatt 66 kg vizet párologtat el. Az említett idő alatt képződött szerves anyag analízise azt mutatja, hogy a növény testén átáramló vízből csak 1-2 ezrelék használódik fel anyagképzésre a növényben. A felvett víz eltávozik. Ez vízveszteséget okoz a növényben, és így a gyökérzet újabb víztömeget képes abszorbeálni. A párolgás hőelvonással jár, ami meggátolja a növény túlmelegedését, tehát hőszabályzó szerepet tölt be, ugyanis a hő termelő reakciók és főleg a napsugarak emelik a növény hőmérsékletét. A vízháztartás szempontjából igen fontos a növények vízmegtartó képessége és a vízvesztés kritikus hatása. A vízmegtartó képességen a növényeknek azt a tulajdonságát értjük, hogy szárazságban vízutánpótlás nélkül mennyi ideig képesek tárolni a szervezetükben lévő vizet. Például, az Opuntia a talajból kivéve, száraz szobalevegőn 2 évig is életben marad. Egy 37,5 kg súlyú kaktusz 6 évig élt vízfelvétel nélkül (öntözés nélkül) és eközben csak 10 liter vizet veszített. A kaktuszok víztároló szöveteikben sok szerves savat és pektint tartalmaznak, amelyek lekötik a vizet. A növények átmenetileg igen különböző vízmennyiséget veszíthetnek el, pl. a lucerna teljes víztartalmának 70%-át is elveszítheti, a paradicsom csak 52%-át, a tök 51%-át, míg a sárgarépa csak 42%-át. Ez a vízveszteség kritikus határa a felsorolt növényeknél. A növények teste általában 70-90% vizet tartalmaz. Ez a vízmennyiség azonban változik szervek, életkor és termőhelyek szerint. Legnagyobb víztartalmuk van a szukkulens növények vízraktározó szöveteinek (99%), és a nedvdús húsos terméseknek (85 -95%), pl. dinnye, uborka, paradicsom, körte, alma szőlő, stb. Közepes vízmennyisége van a fatestnek (40-50%) és legkevesebb a magvaknak (10-16%). A lágyszárú növények vízben gazdagabbak (75-80%), mint fásszárúak (40-50%). A levelek víztartalma szoros összefüggésben van a termőhellyel. A vízinövények levele 90%, a mezofitáké 80% (Közepes vízellátású és vízigényű növények a réti, erdei és szabadföldi termesztett növényeink javarésze), a keménylombú növényeké 50-60% vizet tartalmaz. A víztartalom függ a fejlődési állapottól is. Általában a szerv öregedésével csökken. A soksejtű szervezetek esetében csak a test felületén lévő sejtek vehetik fel a vizet és tápanyagokat közvetlenül a külső környezetből, míg a test belsejében lévő sejtek a szomszédos sejtekből veszik át azokat. A XIX. század kutatásai alapján a sejtek vízfelvételét csupán fizikai folyamatokkal, a duzzadás vagy imbibíció, a diffuzió és ozmózis jelenségével magyarázták. Ma a behatóbb elemzések kimutatták, hogy a víz felvételében ezen fizikai jelenségek mellett a növényi sejt aktív életműködésének, elsősorban a légzésnek is jelentős szerepe van.

A VIZFELVÉTEL FIZIKAI ALAPJELENSÉGEI

A duzzadás. A duzzadás vagy imbibíció vagy imbibáció a hidrofil kolloidoknak vízfelvétellel járó reverzibilis súly- és térfogat gyarapodása. Az imbibíció jelenségét jól megfigyelhetjük a vízbehelyezett légszáraz magvakon. A fehérjés magvak (borsó, paszuly) duzzadnak a legnagyobb mértékben, azután a keményítős magvak és legkevésbé az olajos magvak. A duzzadó testek igen nagy erővel szívják magukba a vizet. Ez a szívóerő az úgynevezett duzzadási vagy imbibációs erő.

A diffúzió és ozmózis. Diffúzión értjük két egymással keveredő, de kémiai reakcióba nem lépő gáz vagy oldat részecskéinek a térben való egyenletes eloszlását. Például, ha egy kémcsőben KMnO4 - vagy CuSO4- oldatra óvatosan vizet rétegezünk, bizonyos idő múlva a két folyadék éles színhatára elmosódik, majd hosszabb idő múlva egyforma színű lesz az egész folyadékmennyiség. A keveredés oka a molekulák termikus mozgása, a Brown - féle mozgás, ami a nagyobb koncentrációjú hely felől a kisebb koncentráció felé történik, és addig tart, míg a koncentrációkülönbség kiegyenlítődik. Ha a réz-szulfát-oldatot és vizet permeábilis hártyával (pergamenpapír, cellulóz és sejtfal) választjuk el egymástól, akkor a diffúzió lassúbb lesz, de a CuSO4-molekulák így is áthatolnak a hártyán. Ez a lassított diffúzió vagy tágabb értelemben vett ozmózis. Ha ellenben a CuSO4 - oldatot és vizet félig áteresztő, szemipermeábilis hártyával választjuk el, a hártyán csak az oldószer, a víz molekulái hatolnak át. Ez a szűkebb értelemben vett ozmózis. Tehát a szemipermeábilis hártyán át történő diffúziót nevezzük ozmózisnak. Az ozmózis sebessége egyenesen arányos a koncentrációkülönbséggel és a hőmérséklettel, továbbá függ az oldott részecskék minőségétől, a két oldat keveredő képességétől és a hártyának az oldattal való imbibálódásától. A természetben nincsenek tökéletes szemipermeábilis hártyák. A növényi és állati hártyák "szelektíve" szemipermeábilisak, vagyis bizonyos mértékben átengednek bizonyos vízben oldott anyagokat is, tehát anyagválogató képességük van. Ilyenek a növényi sejtben a plazmalemma, a tonoplaszt és a kompartimenteket elválasztó plazmahártyák. Az ozmózis szempontjából megkülönböztetünk ozmóaktív és ozmóinaktiv anyagokat. Az ozmóaktív anyagok a sejtekből vagy oldatokból vizet vonnak el, vagyis szívóhatást fejtenek ki. Az ozmóinaktív anyagok viszont ozmózis szempontjából hatástalanok, a sejtekből nem szívnak el vizet. A savak imbibíciós sebessége nagyobb, mint a vízé és így gyorsabban hatolnak át a hártyákon, mint a víz.

Turgeszcencia, plazmolízis, szívóerő. Ha egy növényi sejtet vagy szövetdarabot vízbe vagy a sejtnedvnél hígabb, úgynevezett hipotóniás oldatba helyezünk, akkor víz hatol be a sejtekbe, endozmózis történik, nő a vakuólum térfogata s ezáltal belső feszültség keletkezik, ami kifeszíti a sejtfalat. A sejtfal elasztikusan megnyúlik és megnagyobbodik a sejt térfogata. Mivel a cellulóz és a sejtfal nyújthatósága korlátolt (10-20%), egy adott pillanatban a megnyúlás megszűnik, és a sejtfal ellentétes nyomást úgynevezett falnyomást gyakorol a sejttartalomra. Amikor maximális a falnyomás, a sejt szívóhatása is megszűnik. A sejtnek ezt a vízzel telített állapotát turgeszcenciának ,vagy röviden turgornak nevezzük, s az ennek folyamán fellépő ozmózisos nyomást pedig turgornyomásnak hívjuk. Ennek a két ellentétes erőnek az eredője a sejt fesz es, turgeszcens állapota. Ez az élő sejtek tulajdonsága. A holt sejtek plazmája permeábilis és ezekben turgor állapot nem keletkezhet. A turgor egyes vízinövényeknél és lágyszárú növényeknél fontos mechanikai szerepet tölt be, biztosítja a növények merev tartását, pótolja a szilárdító szövetek hiányát. Egyes szélsőséges esetekben előfordul, hogy a turgornyomás felülmúlja a falnyomást és ekkor a sejtfal felszakad. Így például az érett, nagy cukortartalmú, vékonyhéjú gyümölcs felreped. Ez tartós esőzések idején is bekövetkezik a cseresznye-, szőlő-, szilva-, paradicsomtermések esetében. Ha egy sejt valamilyen okból kifolyólag vizet veszt, a vízveszteség következtében csökken a vakuolum térfogata, a plazma és a sejtfal is összezsugorodik. Ha a vízvesztés tovább tart, akkor a sejtfal további összehúzódásra nem képes, s így a tovább zsugorodó plazma a sejtfalról leválik, bekövetkezik a plazmolízis. Ugyanis a sejtnedv és a tonoplaszt közti adhéziós erő nagyobb, mint amekkora erővel a plazmalemma tapad a sejtfalhoz. A plazmatömlő és a sejtfal között lévő térbe behatol az elektrolit oldat, az úgynevezett plazmolitikum. Ha megindul a víz befelé áramlása a vakoulumba és a plazmatömlő visszatér eredeti állapotába, újra a sejtfalhoz simul. A plazmolízis teljes megszűnését deplazmolízisnek nevezzük. A plazmolízis és deplazmolízis többször is ismétlődhet egymás után, de csak amíg a sejt él.KÉP

2.

A plazmolízis formái. A plazmatömlőnek a sejtfalról való leválási formája szerint megkülönböztetünk konkáv, konvex, sapka-, és tonoplaszt plazmolízist. 2. kép
A plazmolízis konkáv és konvex jellegét a K+- és Na+ - és általában az egy vegyértékű kationok határozzák meg és ezek a plazmára duzzasztóan hatnak, ezzel szemben a Ca++- és általában a két- és háromértékű kationok a plazmát zsugorítják.

A sejtek szívóereje. A növényekben a víz mozgását nem a sejtnedv ozmotikus értéke, hanem a sejtek szívóereje szabályozza. A sejt szívóerejének van egy maximális és egy relatív értéke. A maximális szívóerő egyenlő a sejt ozmotikus értékével, a relatív szívóerő pedig az ozmotikus nyomás és turgornyomás különbségével. Azonban a sejt nemcsak ozmotikus értékével hat a vízfelvételre, hanem a plazma aktív élettevékenységével is vizet vesz fel és présel a vakuolumba.
Eddig tart a Péterfi István és Brugovitzky Edit által irt könyv "A növények életfolyamata"-ból rövidített kivonatolás.

A fentiek alapján megpróbálok egyes általam megfigyelt jelenségre magyarázatot keresni.
A plazmolízis megjelenése a mi dilettáns értelmezésünkben azt jelenti, hogy a növény nem jut megfelelő mennyiségű vízhez, és kezdi felhasználni a sejtjeibe elraktározott vizet. Minél tovább tart ennek a tartalék vízmennyiségnek a felhasználása, annál inkább kiürül a vakuólum, annál kisebb lesz a plazma térfogata és annál inkább csökken a turgornyomás is a sejtfalakra. Ez a plazma térfogat csökkenés visszafordítható - reverzibilis egy bizonyos, kritikus pontig. Ha ezen kritikus pont előtt a növény és természetesen a sejtek újra vízhez jutnak, elkezdődik a deplazmolízis, azaz újra feltöltődik a vakuólum a plazma anyagával, és újra megnő a turgor, amíg egyenlő lesz a sejtfal nyomásával. Ez történik a kísérletemen bemutatott tulipánnal. A tulipánt a kereskedelemben vettem.
Víz nélkül tettem a vázába. 3. kép.
- 35 perc múlva a virág kezdett kinyílni, mivel a szobában +210C- volt. 4. kép.
- 1 óra 50 perckor a virág teljesen kinyílt, de a szár sejtjeiben már esett a turgornyomás, és a szár láthatóan lejjebb hajlott. 5. kép.
- 2 óra 30 perc után a virág már teljesen lekókadt, nem hervadt el, de a szárnak még van ereje tartani. 6. kép.
- 5 óra 20 perc után virág már nem tudott jobban lekókadni. 7. kép. A szár már nem tudta tartani a virágot.

3.
4.
5.
6.
7.

Nem folytattam tovább a víz nélküli tartást, nem akartam, hogy a plazmolízis elérje az irreverzíbilis pontot és a vázát felöntöttem vízzel.
- 3 óra 20 perckor a virág láthatóan emelkedett. 8. kép. (A vízzel való felöntéstől számítva.)
- 3 óra 40 perckor elég gyorsan tér vissza a növény sejtjeibe a turgornyomás. 9. kép. A szár már teljesen egyenes.
- 5óra 40 perckor a virág teljesen kiegyenesedett. A növénynek nincs alul semmivel fix kapcsolata, ezért nem tudott teljesen kiegyenesedni. 10. kép.
- A növény 3 óra 10 perc alatt kb. 25,12cm3 vizet fogyasztott el a vázából az összes elpárologtatott vízzel együtt. Másnap leöntötten a vizet a vázából, hogy lássam, körülbelül mennyi idő elteltével jut el a plazmolizis kritikus pontjáig, amikor visszafordíthatatlan a vízveszteség, tehát hiába juttatjuk a növényt bármilyen mennyiségű vízhez, a növény nem tér magához, mert már halott, ez az időtartam kb. 9 óra.

8.
9.
10.

Megjegyzés: Nem tudom mennyire elfogadható a fent leírt kísérlet a következő okok miatt. A tulipánt virágüzletben vettem. Biztos jóval korábban lett levágva és ki tudja hol termesztették és milyen körülményes, hosszú ideig tartó úton jutott el a virágüzletbe. Egész biztos valamivel kezelve volt, hogy legalább 10 napig ne hervadjon el. Nálam március 14-ikén még nagy hó volt (11. kép), és 23-ikán a tulipántok még csak a 12. képen látható méretűek, tehát nem a mi zónánkból származik.

11.
12.

Olvastam és a kolozsvári botanikus kertben láttam is, hogy egyes Opuntia-félék hogyan használják fel saját védelmükre a turgornyomás változását az Észak amerikai kontinens 50. szélességi fokai körül élő Opuntiák. Még a nagy hidegek beállta előtt, még akkor is ha esős idők vannak, lecsökkentik a turgornyomást, elpetyhüdik a testük és elfekszik a talajon. Így a szelektől védve vannak és a rövidesen elkezdődő havazások jó hőszigetelő, vastag hóréteggel takarják be őket. Tavasszal mikor a hó elolvadt úgy néznek ki, mintha meg lennének rothadva, de rövid idő elteltével kitelnek és újra élő növényekké változnak. Valószínűleg elég kevés kaktusz viselkedik ilyenformán. Én elkezdtem kipróbálni, melyikek azok a növényeim, amelyek a kaktuszházam ablakpárkányán, esőtől nagyjában védett helyen kibírják a tél hidegét.

13.
14.
15.
16.
17.

A 13. képen látható Escobaria leei már - 29 °C-os hideget több télen kibírt és már második éve virágzik. A Coryphantha vivipara és az Opuntia sp. idén teleltek először a szabadban. A tél idén csak -20 °C-ig hűlt le. Kibírták láthatatlan vízveszteség nélkül. Ezek valószínűleg a vízveszteség ellen a plazmában olyan anyagok nagyobb mennyiségét raktározzák el, melyek a plazmát sűrűbbé és fagyállóbbá teszik. Üvegházban okt.l-től víz nélkül, a hidegebb időszakban hungarocellel fedet üveg alatt , sötétben és +6 °C hőmérsékleten a legtöbb növényen tavaszra jól látszik a vízveszteség, mint a 14. téli és 15. nyári képeken látszik. De ezeknek a vízvesztesége nem éri el sohase a visszafordíthatatlansági, irreverzibilis mértéket. A legtöbb fagytűrő kaktusz valószínűleg így védekezik a megfagyás ellen. Még soha sem hallottam télen elfekvő cereuszokról, hogy ne fagyjanak meg. Már régebbtől figyelem egyes növények úgynevezett "biológiai fagyhalálát". Lehet, hogy ez is lehetséges, de a nálam téli nem megfelelő körülmények között tartott és elpusztult növények szerintem a vízhiánytól pusztult el. A kaktuszházban felejtett 30 cm-es Eriocactus leninghausii tavaszra elpusztult. Kemény, száraz, holt növénymaradvány volt, nem pedig rothadó lágy, megfagyott szerves anyag. Ugyanígy jártak a 16. képen látható növények is. Véleményem szerint, azok a növények, melyek télire majdnem semmi, vagy nagyon kevés vizet vesztenek, a sejtjeikben olyan anyagokat (sókat) halmoznak fel nagyobb mennyiségben, amelyek nem engedik állaguk megfagyását. Plazmolízis nem feltétlenül és kötelezően egyforma mértékű az egész növényben. A 17. képen látható Rhipsalis sp. december-februári periódusban, mikor őshazájában forró nyár van, sok napsütéssel, nálam sötétben, víz nélkül, +6 °C hőmérsékleten telel, elkezdett elpusztulni. A képen látszik, hogy egyes részeken akkora lett a vízveszteség, hogy az a rész elpusztult, elszáradt, de egyes részek azért mégis életben maradt ak. Tehát növényeinkkel megtörténhet, hogy valamilyen okból kifolyólag valamelyik szárrész, hajtás, legtöbb esetben nálunk az Epiphyllumok "levelei" maradhatnak részben vagy egészben megfelelő mennyiségű víz nélkül, és ilyenkor részben vagy egész hosszában elszárad. Ezek az elhalt részek eltávolíthatóak, és a növény rövid idő után újra pompázhat. Ezek a kiszáradások mind a plazmolízis jelenségével magyarázhatóak. Valószínűleg több gyűjtőtárs járt úgy, mint én is. Több növényemen "repedés" jelent meg. Ez is a sejtfal feszítő erejét meghaladó turgornyomás eredménye. Egyes növények, ha lehetőségük van, addig vesznek fel vizet mérték nélkül, míg a belső turgornyomástól megrepednek. A következő képeken ilyen "repedt" növények vannak.

18.
19.
20.
21.

A 18. képen egy Turbinicarpus, a 19-en egy Echinocereus, míg a 20. képen egy Neochilenia. Ezek a növények egymástól több mint 1000 km-re eső területeken őshonosak. Egyetlen közös lehet bennük, hogy a talajból több K+-, Na+- esetleg más hasonló tulajdonságokat generáló kationokat vesznek fel nagyobb mértékben, mint a többi, más vidékeken élő, de ugyanabba a génuszba tartozó társaik, és ezért repednek meg, míg a faj más vidéken honos egyedei nem repednek meg. Esetleg egy génuszra ez a tulajdonság csak akkor lehet jellemző, ha az egész nemzetség egy kis területen található, ahol a talaj mindenütt hasonló összetevőket tartalmaz. Mi a teendőnk? Ha repedt növényt találunk, tartsuk olyan helyen, ahol csak kontrolláltan kap nedvességet. A turgeszcenciával kapcsolatban van még egy komoly probléma, én idetartozónak tartom, de lehet, hogy nem idevaló, de ez nem életbevágó probléma. Én nagyon szeretem a Schlumbergera- és Hatiora-féléket. Elég sok szupermarketben lehet időnként nagyon szép és különleges színű virágúakat kapni. Öreg gyűjtőnek mit jelent egy-egy csórt hajtás meggyökereztetése. Egy évben, különböző szupermarketekben, mikor senki sem látott, le-letörtem egy pár hajtást, zsebre dugtam, amikor mentem ki, a sziréna nem jelzett, úgyhogy otthon örömmel tettem beszáradni, majd földbe gyökereztetni. Azt hiszem a legalább 20 féle hajtásból egy sem maradt meg. Csak azok maradtak meg. amelyeket nem a virágzási időszakban szereztem be, de ezeknek nem tudom a színüket, és valószínűleg több azonos színű lesz. Most már rendes emberé váltam, és ami megtetszik, megveszem. Megfigyeltem, hogy ha virágzási periódusban törünk le egy hajtást, az be van "programozva" az utódok biztosítására. A bimbó nélküli hajtás bimbót kezd növeszteni, ha bimbós volt, a virág kinyílik, ha a bimbót letéptem, újra hozott bimbót és ezt mind a letört hajtás sejtjeiben elraktározott víz felhasználásával, és nem kezd gyökereket növeszteni. Természetesen a kevés vizet tartalmazó hajtások se magot, se gyökeret nem hoztak, és mind elpusztultak. 21. kép.

22.
23.
24.
25.
26.

Ez talán a beprogramozott fajfenntartási ösztön, mert a fiatal utódok fontosabbak, mint az öregek. Csak olyan időben törjünk hajtást ilyen filigrán növényekről, mikor nincsenek virágzási periódusban. (22. kép) Egy ehhez hasonló megfigyelésben volt részem már vagy 10 évvel ezelőtt is. Egy Neochilenia taltalensis gyökerei betegek voltak, ezért eltávolítottam, letettem beszáradni a növényt és két hét után letettem gyökerezni. Nem akart gyökereket hajtani, de elkezdtek nőni a bimbói (23 kép), majd kivirágzott (24. kép) és végül beérlelte a magokat és elkezdte kiszórni (25. kép).
Gyökeret csak miután megszabadult a magoktól, kezdett növeszteni. Ez a növény megmaradt, mert elég tömzsi testű, elég nagy mennyiségű vizet tartalmaz a teste. Ha megfigyeljük a három képet, nem veszünk észre semmi víztartalom veszteség miatti zsugorodást. Tehát az ilyen típusú nagyobb testű növények sarjait nyugodtan beszerezhetjük, mert megmaradnak. A fentiekért történik meg velünk az a kellemetlenség, hogy a kicsi és nem megfelelő időben beszerzett sarjak nem maradnak meg. Sokszor van problémám a szerzett oltott növények teleltetésével. Az általában legjobb oltóalanyoknak elismert kaktusz fajták kényesek a teleltetési körülményekre. Ha olyankor szerzem a növényt, hogy még a feloltott rész átoltható vagy meggyökereztethető, akkor minden rendben, mert átoltom olyan alanyra, mely jól bírja az én teleltetési lehetőségeimet, vagy leteszem saját gyökérre. Az alanyt télen a többi növénnyel tartom, tavaszra elválik, hogy az alany elpusztult vagy megmarad, és később felhasználhatom. A 26. képen látható alany is olyan, amely az én teleltetési lehetőségeimet nem bírja ki. Már puha az állaga, de már nem él. Nálam a Rhipsalisra oltott növények az alany biztos téli pusztulása miatt nem maradnak meg. Túl sok vizet vesztett a tél folyamán. Mindenki, aki oltással is foglalkozik, az oltóalanyok kiválasztásakor arra is kell vigyázzon, hogy ezek a teleltetési körülményeket jól bírják.

Szabó Gábor Erdély - Négyfalu - Sacele

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.