Kaktuszaink botanikai elnevezéseiről és használatukról

Hírlevél

Írta: Fábián László

Hosszú időn át mérlegeltem, hogyan is fogjak cikkem megírásához. Magyarországi szerkesztőm is gyakran felszólított, fogalmazzam meg véleményemet a nevek, általam való helyes alkalmazásáról. Most úgy éreztem, szót kérek, mivel gyakran tapasztaltam, tapasztalom, hogy kaktuszaink és egyéb pozsgásaink megnevezésében és használatában sok a félreértés, visszaélés és lemerem írni, a nagyképűség. Főleg az az idea tud legjobban kihozni a sodromból, mikor egyesek azt állítják, hogy az elnevezéseket úgy kell kiejteni, ahogy azt tették a kétezer éve élt rómaiak. Az összes ma élő nyelv fokozatosan változik, átalakul, új szavak és kifejezések keletkeznek, mindegyiküknél kialakultak különféle táj jellegű szólások, tájszólások, stb. A mai kor emberének van egy nagy kiváltsága a régiekkel szemben. Feltalálták a hangrögzítőket, ezért a nyelvek tanulása jóval egyszerűbb lett. De! Azért de, mert azok a személyek, akik az ilyen hanganyagot felmondják, szintén rendelkeznek bizonyos sajátos akcentussal, amelyet családjuk beszédstílusából, tolvajnyelvéből menekítenek át, vagyis itt is működik az evolúció, a nyelv evolúciója. Itt van az első nagy kérdésem? Ki tudja ma pontosan visszaadni a több ezer éves, ma már nem használt, vagy csak részben beszélt nyelvek akkori zengését, hangzását, akcentusát? Vannak, akik azzal védekeznek, hogy a latin a Vatikán államnyelve és rengeteg papi méltóság beszéli és írásban is használja. De! Megint de, nagyon sok temetésen és esküvőn vettem már részt (jómagam nem vagyok hívő) és a celebráló pap latinja valahogy mindig vissza hatott a szent személy származására. A legrondább latin szöveget egy itteni palóc pap szájából hallottam, aki szégyenkezés nélkül, palócosan beszélte a szentek nyelvét. Számomra ez nagyon kínos volt, a hideg futkosott a hátamon és nem értettem, hogy a nyelv tanulásakor az intézetben miért nem tanították meg vele a latin helyes kiejtését, ha egyáltalán van ilyen? A Szent Szék „alkalmazottai” is az egész világból verbuválódtak össze, ezért az ottani hivatalos nyelv inkább hasonlíthat Bábeléhez, mint Rómához. Akkor miért várja el valaki tőlem, hogy a latint, latinul ejtsem, beszéljem? Különben is a botanikai megnevezésekben használják az ógörögöt is, érdekes módon a mai, modern görögök nem is értik ezt a nyelvet, mert az minden szerkezetében eltér a modern felfogástól (zárójelben megjegyzem, az ógörög hangzása és nyelvtana szebb, mint a mai hellén).
A két „kihalt” nyelv mellett gyakran használnak más nyelveket, sőt már magyar szavakat is felfedeztem zoológiai elnevezésekben. Itt van még az előfordulási területek nevei, felfedezők nevei, baráti köreik, családtagjaik nevei, stb. Ilyen elnevezések esetében hogyan ejtsük ki latinul, amikor még maguk a rómaiak sem ismerték őket, sőt nem volt rá saját műszavuk sem!
Amikor az 5. században szétesett a római birodalom és a nyugati része teljesen átalakult, a keleti, bizánci részén az államnyelvet hamarosan lecserélte a görög. A nyugati rész több királyságra, hercegségre vagy jelentéktelen tartományra oszlott fel. Minden ily módon izolált területen a nyelv azonnal fokozatosan átalakult. Ma több mint egy tucat nyelvet ismerünk, amelyek a latinból erednek, mégis képtelenek egymást beszéd formájában megérteni. A mai Olaszország területén akkor több mint száz hercegség jött létre, az ott használatos latin nyelv hihetetlen mennyiségű tájszólássá alakult át, többségük annyira eltér a többitől, hogy nem is értik meg egymást, annak ellenére, hogy mindannyian olasznak vallják magukat. A latin lett aztán az egyetlen nyelv, mely majdnem minden ország hivatalos nyelve lett, sőt, ez lett a diplomácia nyelve is. Mivel a rengeteg nyelv és tájszólás eltérő akcentust hozott létre, bizonyosan a latin is az évszázadok során alkalmazkodott az adott korokhoz. Miképpen, ezt ma már senki sem képes kinyomozni. Bizonyosan sok szó ma más jelentéssel bír, mint abban az időben, nagyon sok példát tudnék erre felhozni az általam ismert nyelvekből, még a magyarból is, (melegen ajánlom Passuth László műveit, innen van a fenti forrásanyagom).
A mi gyönyörű nyelvünk is sokat változott az ezer év alatt, de nem annyira, hogy nem értenénk meg bizonyos régi szövegeket. Érdekes módon a ma használt legarchaikusabb nyelvünk egyik formája a csángó. Sem a csángóknak, sem nekünk nem kell tolmács vagy szótár ahhoz, hogy szót értsünk. A csángók bizonyíthatóan nem vettek részt a nyelvújításban, ennek ellenére egy nyelvet beszélünk. Az ok bizonyosan abban rejlik, hogy mi állandó veszélyben voltunk, szükségszerűen jobban összetartottunk (sajnos már csak múlt időben!), ezért a nyelvünk is egységesebb. Szeretnék egy idézetet kiemelni Kodolányi János A vas fiai című történelmi regényéből, amely a tatárjárás idején játszódik. Kritikusai sokszor a fejére hányták, hogy nem használta az akkori magyart. Kérdés, ki élt akkor a maiak közül és hozta el Kodolányinak az akkori nyelvezetet? Kodolányi János: „Sokan a fejemre olvasták, hogy az a nyelv nem a XIII. század nyelve. Nos, ez igaz, ámde a XIII. század nyelvét híven rekonstruálni többé nem lehet. A szerző célja az volt, hogy éreztesse az olvasóval az idő távolságát, dimenzióit, gyűrűzéseit. Hogy ne csak egy letűnt kor archeológiai, néprajzi, földrajzi stb. eszközökkel való rekonstruálását lássa, a terekét, ahová az emberek állítják, hanem az idő távolságait, rétegeződéseit is, amikben az emberek éltek. Nem nyelvészetileg pontos és tévedhetetlen rekonstrukciót akartam tehát végbevinni, hanem művészi eszközökkel illúziót elővarázsolni, mintha az ábrázolt emberek s az elmondott események valamikor a XIII. században szerepelnének. Hiszen annak a kornak a nyelvét ma már nehezen tudnánk megérteni, azokat a hangokat kimondani. Gondoljunk csak a diftongusokra – néhány erősen archaikus tájnyelvben még ma is érezhetők -, gondoljunk a torokhangokra, a ragokra-képzőkre, amelyek nemcsak igen régi alakokat őriztek meg, hanem mint önálló szavak szerepeltek, s a hangzóilleszkedés törvényéhez sem alkalmazkodtak. A nyelvtudomány lombikjából elővett nyelvvel tehát az író semmit sem kezdhet. Ez csupán holmi nyelvi naturalizmus. Művészi illúziót azonban nem kelt.” És ez csak a mi nyelvünk nyolc évszázad távlatában!
Nagyon sokan ismerik a Mammillaria huitzilopochtli fajt a kimondhatatlan nevével, mert latinul elolvasni, s főleg memorizálni nagyon bajos. Pedig a dolog nagyon egyszerű, a fajnév az egyik azték istenség nahuatl nyelven használt neve, mivel az aztékoknak nem volt klasszikus írásuk, az ott tartózkodó spanyolok, latin karakterek felhasználásával és az ő nyelvtanuk szerint jegyezték fel. Így már könnyű a helyzetünk. Spanyolban a h néma, nem mindig ejtik ki, az u v-nek ejtendő a tz az c, a ch pedig cs és nem ch, mint a latinban. Kiejtésben így hangzik a fajnév: vicilopocstli, hát így nem egyszerűbb, emberek! Persze egy-két Passuth László könyv elolvasása sem árt meg nekünk, hogy az idegen szavakban kissé otthonosabbá váljunk.
Több nyelvet is megértek és beszélek, rengeteget olvasok, ebből három nyelven rendszeresen, sőt ahhoz a szerencsés körhöz tartozom, ahol a szukkulensekkel való foglalkozás a legmagasabb szinten van. Látogatom a különféle szimpóziumokat, hallgatom a magyarul nem beszélő társaim latin kiejtését és nem borzadom el rajta, hiszen minden nyelvben vannak olyan karakterek, melyeket más nyelvben nem találunk meg, vagy éppen ellenkezőleg, számunkra kimondhatatlan betűk vannak. E hiányzó betűk nagyon nagy gondot okoznak a nációknak, mert a mások nyelvét nehezen tudják úgy kiejteni, mint azt teszik amazok. Sok példát tudnék leírni, de csak néhányat említek meg. A szláv nyelvűek képtelenek kiejteni az ű-t és az ő-t. Ezeket a karaktereket, úgynevezett hangsúlyozott i-vel, illetve e-vel helyettesítik. A latinban sem ismeretesek ezek a hangzók, de a tudományos leírásokban ue és oe betűpárossal jelképezik. A német viszont kimondja ezeket, sőt, névhasználatkor a nevekben előforduló ipszilont (y) is minden esetben ü-nek ejtik, helyesen, mert az ógörögben az üpsilon (y) az ü. A magyar ajkúak, természetesen azokat kivéve, akik szlávokkal, vagy németekkel élnek együtt, képtelenek kiejteni a ch hangot. Gyakran hallom, hogy ezt úgy igyekeznek kiküszöbölni, hogy egyszerűen nyomatékosabb h hangot használnak, írásban sokszor látom a szerző ajánlását a kiejtéshez, ami mintha kh lehetne. Téves! A h, ch, g, k, és kh torokhangok. A gégében, vagy inkább a nyelőcsőben képezzük a h hangzót, ezt követi a ch, majd jön a g, feljebb képezzük a k hangzót és legfelül a kh hangot. Az általam most felsorolt hangzók mind egyediek, egymástól jól elkülöníthetőek, a magyar nyelv ebből kettőt már nem használ és a magyarok többsége nem is érzi hangsúlyukat. Volt egy látogatóm, aki váltig állította a megnevezések helyes latin kiejtését. Egyik érvem sem győzte meg, ezért leírtam neki és olvassa el: Echinocereus echinus, azt mondta, hogy ehinocereusz ehinus (természetesen nagyon erős nyílt e hangot használva), helytelen, ez echinocereusz ekhinus! Kérdem tőle, ha pisztolyt helyezek a tarkódra, akkor kiejted ugyanígy a nevet, mint én? A válasza nem volt, no meg persze az, hogy örökre összeveszett velem és már nem is köszön, ha találkozunk. Akkor miért köti az ebet a karóhoz, ha nincs is kutyája? Kár, hogy írásban nem tudom rögzíteni az itteni nyelvjárást, sokaknak nagyon tetszik, mert mi a karakterek kiejtésének nagyon sok formáját használjuk. Van egy kérdésem minden esetben a magyar barátaimhoz. Tudjátok mi az a sárga kalapács? Persze így írásban ugyanúgy hangzik, mint az irodalmi nyelvünkön, de ha én besenyősen ejtem ki, amikor mind az 5 „a” karaktert másképpen hangsúlyozom, csak néznek rám, mint a moziban, mert így már nem értik. Itt a következő kérdésem, vajon Ciceró nyelve nem lehetett ilyen hajlékony? Hiszen a római birodalom több ezer kilométeres kört írt le a Földközi tenger körül. Nemzetek, törzsek, népcsoportok tömegével, akikből a rabszolgáikat is kiválogatták. Ők nem hozták magukkal nyelvük néhány szavát, akcentusát, melyek az évszázadok folyamán beépülhettek a latinba?
Már említettem, hogy sok irodalmat elolvastam, és nem csak magyar nyelven, de sehol sem találkoztam azzal a mondattal, hogy a botanikai megnevezéseket csak latin kiejtésben használhatjuk. A fentiekből is kitűnik, mivel ez lehetetlen! Azt viszont gyakran olvastam, hogy a tudományos elnevezések képzésénél csak (csakis!) latin karaktereket használhatunk, még ha a név kínai eredetű, dél-dakota kiejtéssel. Az ICBN (Internacional Code of Botanical Nomenclature) szabályokban rögzíti az elnevezések írásmódját és hogy mely kifejezéseket, szavakat nem szabad használni, ill. alkalmazni. A leírt és közzétett név az érvényes, még ha hibás nyelvtannal volt is az leírva, vagy sajtóhibával közölve. Ez a világ összes nemzetére érvényes és használatukkor csak ebben a formában közölhetőek. A kínai és a japán piktogramokban is csak ilyen módon lehet ábrázolni. Köztudott, hogy az arabok jobbról balra írnak, de szövegben a latin elnevezés latin karakterekkel és balról jobbra írandó.
Miért nem szabad hibásan, karaktert kihagyva vagy hozzátoldva alkalmazni a megnevezéseket? Gyakran tapasztalhatjuk, hogy nagyon hasonló hangzású és írásmódú szavakat is felhasználnak a szerzők. A karaktercsere miatt megváltozhat a taxon értelmezése és nem tudhatjuk, hogy miről is van szó. Például az Echinopsis nemzetséget mindenki ismeri, a selyemkóró-félék családjában van egy nemzetség az Echidnopsis, látjuk csak egy d betű az eltérés, jellegükben azonban sokban eltérő két nemzetségről van szó. A Mammillaria nemzetségben ismerünk két fajt a M. schwarzii és a M. schwartzii fajokat, itt is csak egy betű az eltérés, de két eltérő taxonról beszélünk. (Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy a Mamillaria nemzetségnevet is egy m-mel kellene írni, a régiek így használták, de ez a téma egy külön cikket érdemelne). Az Agave nemzetségben is van két faj, melyek neve nagyon hasonló, sőt a növények is nagyon hasonlóak, ha egyáltalán nem azonosak. A striata és stricta fajokról beszélek, még a legnagyobb agavés szakértő sem tudta nekem bizonyíthatóan megmutatni az eltéréseket. Az olvasó bizonyosan észrevette, hogy a latin
neveket dőlt betűkkel írom, ez is egy ICBN szabály, ma már kevesen használják ezt az írásmódot, inkább a telt betűket alkalmazzák. Az is ICBN szabály, hogy a megnevezés után ismertetni kell a szerző, vagy szerzők neveinek rövidítését, esetleg a leírás évét. Ezt azonban úgy módosította, hogy ez csak a címszóban kötelező a szöveg további részében már nem kell megtenni, sőt, a nemzetség nevénél elég, ha kezdőbetűjét ponttal kiemeljük. Ezáltal a szöveg könnyebben válik fogyaszthatóvá és nem hat annyira tudományosnak. Sokan a túlzott tudományos szövegek láttán megriadnak, és a dolgot feladják még a kezdetekkor. Minden nemzet igyekszik az elfogadott nevezéktant betartani, de a szabályok nem korlátozzák a nevek „belső” használatakor való átalakítását. Vagyis minden nyelv a maga képére formázhatja az elnevezéseket. Írhatják kis vagy nagybetűvel, az adott nyelv helyesírási szabályai szerint, esetleg használhatnak hazai megnevezéseket is vagy használhatnak különféle képzőket, ragozhatják, stb. Az orosz úgy oldotta meg, hogy a latin neveket azbukával is leírja, a taxonok jelentését meg egyszerűen lefordítja oroszra. A japánok, mivel képtelenek kimondani a latin szavakat, az összes fajra saját kifejezést alkalmaznak. Az ismert Kabuto név teknőcöt jelent. Az angolszász nyelvterületet már meg sem merem említeni. Kész élvezet egy amerikaitól hallani az Echinofossulocactus phyllacanthus kiejtését! Ez miatt kellett sok megnevezést megváltoztatni, mert sokan ké ptelenek voltak kiejteni és megjegyezni az ilyen neveket, ezért lett az említett nemzetség Stenocactus! Angolos latinnal kiejtve sztinakektyúz! No, eb kötő barátom, ezt kapd ki!
Szövegben vagy beszédben nyugodtan használhatjuk a sajátos kifejezéseket a sajátos célszerű teendőknél, nem kell mindig pontosan, akár betű szerint megnevezni kedvenceinket. Azért a kedvenceink, mert úgy viszonyulunk hozzájuk, mintha családtagjaink volnának. Idézek prof. Desmond T. Cole-tól a Lithops, a virágzó kavics című könyvéből, amely 1987-ben jelent meg:
„Az eredeti megnevezések és különféle átsorolásaik nagyon sok gondot okozhatnak az egyszerű embernek. Mindig azt hangoztatják, hogy nem fontos foglalkozni a szerzőkkel, akik a különféle rendszereket működtetik és operálnak velük, de ezen ismeretek idővel ezek megértéséhez vezethetnek, és nálunk sikerélményt eredményezhetnek. Hasonló példa, de talán eredményesebb, ha a klasszifikációs rendszert és a nevezéktant tökéletesen elsajátítjuk. Megjegyzem, hogy ezen a téren nem volna szabad eltérnünk a formális nevezéktantól. Ezzel ellentétben a saját növényeinket egyszerűbb névvel látjuk el, változataikat, formáikat gyakran rövidített formában említjük, hasonlóan, mint ezt tesszük családtagjaink vagy barátaink nevével. Például, az albinikumot meg kellene öntözni, vagy a gracilisz lassan virágba borul, a szubfensz kissé töppedtnek hat, de sohasem: a Lithops hookeri var. subfenestrata kissé töppednek hat!
De most jön a kétségbeesett kérdés: mégis melyik rendszert használjam? Néhány régebbi kiadvány már természetesen elvesztette az aktualitását, mivel azóta már sok új név jött létre, azonban a régiek tudományos alapja jóval tökéletesebb lehet, mint az elkövetkező kötetek besorolásai. A választás rajtunk áll. Azt a szerzőt preferáljuk, aki számunkra a legjobb megoldást nyújtja. Nincs sehol sem rögzítve, hogy nekem bárkit is támogatnom kell nézeteiben. Még a nézetek keveredését is alkalmazhatom. Az elnevezések szerzőről szerzőre vándorolhatnak különféle botanikai kategóriákban, ezért ezek a nézetek egyéniek, tehát nem vagyok köteles ezeket a névváltozásokat akceptálni. Ha azonban összeadjuk az összes lehetséges lehetőséget, nem várhatják el, hogy a többiek egyet fognak érteni magukkal, esetleg abban az esetben, ha az önök rendszere helyes és érvényesen le lett írva, bizonyítékok felhasználásával, vagyis az önök által használt rendszer szilárd tudományos alapokon nyugszik és ez gyakorlatban gond nélkül felhasználható.”

Gyakran és szívesen emlegetem cseh barátaimat, kaktuszos kollégáimat, mert nekik köszönhetem, hogy elkezdtem foglalkozni ezzel a nemes hobbival. A csehek a természethez való viszonyát is gyakran felhozom, mert ez egyedi tulajdonságuk és a többi nemzet felett helyezkedik el. Ha egy cseh párbeszédbe kerül valakivel, hihetetlen érzéssel és kifinomult érzékkel nyilatkozik kedvenceiről. A kívülállónak úgy tűnik, hogy az illető valamelyik gyermekéről, esetleg unokájáról beszél. Minden szavában érződik a szeretet és a megbecsülés, nem szégyelli akár becézni is kedvenceit. Ez a szeretet és tisztelet megnyilvánul gyűjteményeik elrendezésében, az egészséges növények tömegében, a környezetük tisztaságában és a növények helyes besorolásában. Tehát, beleadják a szívüket is! Az idei chrudimi kaktuszbörzén nagyon sok magyar kaktuszos is jelen volt (50-en felül számoltam meg!), saját szemükkel, bőrükön érzékelték azt az atmoszférát, melyet
a hatalmas tér minden szegletét árut kínáló és árut vásárló embertömeg töltött ki. Kár, hogy ők nem értették az ott elhangzott párbeszédeket, ekkor lettek volna csak igazán meglepődve.
Az anyaszervezetem folyóiratának szerkesztőbizottsági tagjaként alkalmam van belelátni a szerkesztési folyamatokba is. Már az első részvételem alatt is tapasztaltam, hogy a szerkesztőnk igyekszik előnybe létesíteni a csehesített vagy csehül leírt taxonokat. Az ok egyszerű, a cikkek nem hatnak annyira tudományosnak, könnyebb a taxonok ragozása és az olvasó is könnyebben kapja el a kiejtések majdnem helyes fokozatát. Biztosan állítom, hogy az így megírt cikk tényleg élvezhetőbb, mintha tele volna idegen szavakkal és dőlt betűs kifejezésekkel. Ez okból kifolyólag is meglepett magyar szerkesztőm felkérése, hogy magyar cikkeimben ne használjam ezt a formát, mert a magyar olvasó inkább szereti a túl tudományos cikkeket. Válaszom az volt, hogy az én belső érzéseimet nem adom oda a felesleges tudományos kielégülésnek. Nem is lepődöm meg, hogy miért olyan kevés a fiatal kaktuszkedvelő, szegényeket elijesztik már az elején a fontoskodó tudományossággal. Ha eljön hozzám egy laikus, nem nagyon emlegetem a növényeimet latin nevükön, inkább igyekszem magyarázatokat adni a fajok eltérésére. Az én nézetem nagyon hasonló D. T. Cole nézeteihez. Nem tudománytalanság növényeinket becézni, sőt, akár hangosan beszélni is hozzájuk, ők megérzik a szeretetet. A botanikai kategóriák, besorolások is lehetnek felhasználva a legjobb meggyőződésünk szerint, nem kell mindig majmolni a nyugatot, ott is csak emberek élnek, emberek, akik gyakran tévednek. Sokan már megróttak, inkább majdnem lenéztek, hogy az én kaktuszrendszerem még mindig a Backeberg-féle rendszer. Maradinak tartanak, de a jövő nekem adott igazat. Sokan emlékeznek a Notocactus kontra Parodia cikkemre. Már a megjelenő folyóiratban erős kritikát kaptam, miért, mert Backeberg és én is tudjuk, hogy az képtelenség, egy nemzetségbe rakni szinte nem rokon nemzetségeket. A legújabb kaktuszos monográfiában, Joël Lodé Taxonomie des Cactaceae című művében visszaállította a Notocactus státuszát, sőt, nagy megelégedésemre a Parodia nemzetséget két önálló nemzetségre bontotta fel. Az egészet arra alapozta, hogy a növényeket DNS vizsgálat alá vetette és ez lett az eredmény. Visszakaptam a Wigginsia, Eriocactus és az Echinofossulocactus nemzetségeket is. Nagyon örülök ennek, mert nem kell átírnom névtábláimat! Védelmemre egy mondat. Az én ismereteimben mindig megvannak mások nézetei is, nekem nem okoz gondot felsorolni egy adott faj összes szinonimáját. Klubtársaim csak „lábon járó lexikonnak” neveznek. Három -négy adatból képes vagyok láthatatlanul is meghatározni taxonokat. Tehát lehet mosolyogni maradiságomon. Még egy mondat. Az ICBN szabályai szerint nem szabad semmilyen formában megváltoztatni az elnevezéseket. Nem adhatok hozzá, nem vehetek el belőle karaktert. Tehát a latin nevekhez nem rakhatok toldalékokat, ragokat, vagy egyéb ragasztványokat. A magyar kaktuszos irodalom ezt sajnos, nem veszi figyelembe. Ezért is javaslom magyarosítani szövegekben a botanikai elnevezéseket. Sok magyar nyelvű könyvben valamikor bevett gyakorlat volt ezt. Ha nem volt megfelelő magyar név az adott taxonra, egyszerűen átírták magyarra a latin nevet és az egész így máris személyesebbé vált, nem volt agyon tudományozva. Szeretnék még sok cikket írni Önöknek, ezért kérem, bocsájtsák meg nekem, ha magasztos nyelvünkön fogom említeni kedven c növényeim nevét. A következő cikkemben leírom, hogyan is keletkeznek az elnevezések és milyen szabályok vonatkoznak ide.
Fábián László, Udvard, 2015 ősze
www.kaktusyfabian.webnode.sk
E-mail: ladislav.fabian.sk@gmail.com

A szerkesztő néhány gondolata:
Bármilyen leírt magyar nyelvű szöveg a magyar nyelvet ismerőkkel teremt kapcsolatot, betartva
vagy nem betartva a magyar helyesírás szabályait, amelyeket nem írnak felül nemzetközi megállapodások, ill. ha mégis lenne ilyen, annak részévé kell válnia a magyar helyesírás szabályainak. A magyar nyelvű szöveget olvasó tudja, meddig tart egy tulajdonnév, és tudja mettől meddig tart a toldalék, ebből következően ismerheti a toldalékolás szabályait is. Ha ismeri a toldalékolás szabályait, azt is észreveszi, hogy bizonyos esetekben alkalmazni kell a kötőjelet a toldalék kapcsolásánál. Mindez a magyar nyelv sajátossága. A toldalékolás szabályait egyes magyar szakirodalom igyekszik alkalmazni, mások nem, megint mások igen is, meg nem is.

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.