Ismerkedjünk a növényvédelemmel X. befejező rész

Hírlevél

A biológiai növényvédelem

Az alábbi idézetek Darvas Béla [et al.] (1999, 2008): A biológiai növényvédelem és helyzete Magyarországon című könyvből származnak.
A könyv a lenti hivatkozásra kattintva olvasható, letölthető:
Darvas Béla [et al .]: A biológiai növényvédelem és helyzete Magyarországon

Eredeti oldalszám: 13-15.

1. Bevezetés (Polgár A. L.)

A klasszikus értelemben vett biológiai növényvédelem több évszázados múltra tekint vissza (DeBach 1964). Azóta módszereit, szemléletét tekintve is jelentős fejlődésen ment át. A második világháborút követően a kémiai növényvédelem egyértelmű dominanciája és látványos kezdeti sikerei háttérbe szorították a biológiai növényvédelmi módszereket. Magyarországon a 80 -as évek elejéig egy-egy elszigetelt gyakorlati siker mellett a biológiai növényvédelem megmaradt a kutatási szférában és a biotermesztők gyakorlatában. Jelentős előrelépésnek számít, hogy a fólia - és az üvegalatti termesztésben számos biológiai védekezési módszer – külföldi példák nyomán – a hazai technológiák részévé is vált (Budai és mtsi 1986). A biológiai növényvédelemmel szemben felhozott, és napjainkban is fel-felbukkanó ellenérvek számos ellentmondást tartalmaznak. Egyrészt, hogy a biológiai növényvédelem a szegény ember növényvédelme: „A biológiai védekezés nagy sláger volt a földkerekség szegényebb régióiban, ahol nem jutott pénz a kémiai védekezésre. Amatőr környezetvédők is felkarolták, mint a vegyszeres védekezéssel szemben felmutatható alternatívát, ennél fogva sok túlzó megállapítás, indokolatlan várakozás kísérte ezt az egyébként izgalmas és ígéretes irányzatot.” (Hornok 1998). Másrészt, hogy a hasznos élő szervezetek tömegtenyésztése, kijuttatása költséges, és a nagyobb élőmunka igénye drágává teszi a növényvédelmet. A biológiai növényvédelem utóbbi évtizedekben tapasztalható előretörését azonban nem ezek az ellentmondások teremtették meg, hanem több egymástól függetlenül jelentkező tényező együttes hatása „hozta helyzetbe” a biológiai eredetű növényvédelmi célú organizmusok, anyagok és eljárások egyre bővülő használatát, amelyek a következők:

  1. Fokozódó ellenérzés a szintetikus növényvédő szerekkel szemben (a kémiai növényvédelem kritikáját lásd részletesen az 1. fejezetben).
  2. Kereslet és piac teremtődött az ún. „bio-termékek” iránt.
  3. Krónikus toxikológiai hatások, melyek csak évek hosszú során jelentkeznek.
  4. A kemikáliák, okozta ökotoxikológiai hatások – a biológiai sokféleség védelme.
  5. A kialakuló szerrezisztencia újabb és újabb hatóanyagok, kifejlesztését igényli.
  6. Bebizonyosodott, hogy a biológiai növényvédelmi eljárások napjainkban már költségeikben is versenyképesek lehetnek a tisztán kémiai védekezéssel.
  7. Létrejöttek a „biopeszticidek” előállításában és kereskedelmében érdekelt vállalkozások.
  8. A biológiai védekezési eljárások egy része „integrálódott” a hagyományosnak tekinthető termesztési módokba, megteremtve, a biotermesztés („organic farming”) filozófiájával már nem élesen szembenálló, ún. „integrált termesztési módszereket”.
    (Részleteiben lásd az 1.2. fejezetben).
  9. Szemléletváltás történt az OECD országokban a rendelkezésre álló erőforrások felhasználását és a gazdaság fejlődését illetően.

–A fenntartható fejlődés (sustainable development) gondolata az OECD tagországok, így Magyarország által is elfogadott. Ugyanakkor nem szabad azt hinnünk, hogy a természetes eredetű anyagok egységesen kevésbé toxikusak és használatuk egyszerűbb, kevesebb odafigyelést igényel. Gondoljunk csak például a sztricninre, ami szintén megtalálható a bejegyzett növényvédelmi hatású anyagok között, mint rágcsálóirtó szer. Ennek a Strycnos nux-vomica (Loganiaceae) növénynek a magjából származó alkaloidnak az emlős toxicitása rendkívül nagy (16 mg/kg patkányokon) hasonlóan a szintén növényi (Nicotina tabacum) eredetű nikotinhoz, ami nem sokkal kisebb mértékben toxikus és rovarölő szerként is ismert. Megítélésünk szerint a géntechnológiai eljárással előállított anyagok és szervezetek vagy transzgenikus növények kibocsátása a természetes ökoszisztémákba a hagyományos kémiai szerekhez hasonló körültekintést, és engedélyezési eljárást igényel.

Eredeti oldalszám: 67-77.

2. Antagonista élő szervezetek – hasznos élő szervezetek (Polgár A. L.)

Szinte minden élőlény rendelkezik valamilyen konkurenssel, ami benne, vagy rajta élősködik, táplálékforrásként szolgál más élőlény számára, esetleg az adott élettér közös táplálék forrásaiért folyik a harc (pl. a valódi antagonizmus gomba-gomba kapcsolatokban).
Ezeknek a többnyire bonyolult, táplálkozási láncok mentén szerveződő, és egymással kölcsönhatásban álló rendszereknek a feltárásával foglalkozik az ökológia tudománya. A korszerű szemléletű növényvédelmi gyakorlat figyelembe veszi, és céljai érdekében kiaknázza ezeket a kapcsolatokat, amelyek természetes módon kialakulnak, vagy létrehozhatók (pl. zárt termesztő berendezések: üveg-, és fóliaházak) és szabályozhatók az adott agrobiotópban. A hasznos élő szervezetek kifejezés ezért ebből a szempontból olyan (antagonista, megporzó stb.) szervezeteke t takar, aminek tevékenysége valamilyen szempontból hasznos az ember számára. Azonban nem minden élősködő vagy ragadozó szervezet tekinthető hasznosnak. Például egy katicabogárban élősködő parazitoid vagy a parazitoidokra specializálódott és bennük kifejlődni képes fürkészdarázs (hyperparazitoid) nem tekinthető számunkra hasznosnak. Az emberiség már az időszámítás előtti időkben is alkalmazott állatokat, a terményeit károsítók ellen. Egyiptomban már az 5. Dinasztia idején (i.e. 2680 – 2540) tenyésztettek macskákat a gabonatárolók rágcsálói ellen, míg a macskák elterjedése előtt Európában különböző menyétféléket tartottak a rágcsálók irtására. Kínában a XII. század óta használtak hangyákat a narancs- és mandarinfák pajzstetű kártevői ellen, melyet „hangyagyűjtők” szedtek össze és juttattak a gyümölcsösbe. A fákat egymáshoz botokkal kötötték össze, hogy a hangyák könnyebben jussanak el a zsákmányukhoz (Jermy 1967). A kontinensek közötti kereskedelem fellendülésével, és áruszállítás idejének rövidülésével nemcsak az adott kontinensen nem honos növények, hanem különböző kártevők áramlása is felgyorsult. Amennyiben ezek az új környezetükben szaporodásukhoz megfelelő feltételeket találtak, konkurens hiányában gyorsan leküzdhetetlennek tűnő ellenséggé váltak. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a kártevő származási helyéről utána telepítsék annak természetes ellenségét is. Ez tekinthető a biológiai védekezés klasszikus korszakának, ami több sikertelenséget, mint sikert hozott. A sikertelenségek nemcsak abban mutatkoztak meg, hogy az adott természetes ellenség nem volt képes megtelepedni az új környezetében, mint például a burgonyabogár ellen a 60 -as években Magyarországra az USA-ból behozott Perillus bioculatus ragadozó poloska (Jermy 1967). Bizonyos esetekben éppen a sikeres megtelepedés járt nemkívánatos következményekkel. Itt a Trinidadra betelepített monguzok esetét említhetjük, ami azzal a következménnyel járt, hogy nemcsak a célzott patkányok száma csökkent, hanem kipusztult számos endemikus, földön fészkelő madárfaj, és jelentősen csökkent számos, csak itt található csiga és hüllő populációja is. Különösen a gyomnövények korlátozására betelepített ízeltlábúak között találunk olyanokat, amelyek az új környezetükben veszélyes kártevővé váltak. Közismert a fügekaktusz (Opuntia spp.) ellen bevetett kószapajzstetű faj, Dactylopius tomentosus példája, amit később csak ragadozó katicabogár (Cryptolaemus montrouzieri) utántelepítésével sikerült kordában tartani. Napjainkban már általánosan elfogadott nézet, hogy csak olyan szervezet telepíthető be új környezetébe, mint a biológiai védekezés eszköze, ami szűk gazdakörrel rendelkezik és biztosan megállapítható róla, hogy gazdakörét nem fogja változtatni (Aeschlimann 1995). Az ún. bioágensek bevezetésével kapcsolatban napjainkig nagyon kevés olyan kutatás folyt, ami kiterjedt volna a teljes természeti környezet vizsgálatára. Kivétel talán Ausztrália, Új-Zéland és Kalifornia, mely területek leginkább „elszenvedői” más kontinensről származó „hasznos” élő szervezeteknek. A példák közismertek mind a növény mind az állatvilágból. Az ökológusok szerint ugyanis, az új ágens, az új környezetében megtámadhat más hasznos élő szervezeteket (pl. beporzók), más nem kártevő státuszú vagy egyenesen ritka védett élőlényeket is (van Lenteren 1997). Mivel az európai kontinensen különböző országok rendelkeznek hasonló klimatikus viszonyokkal, ezért az ilyen jellegű „mély” ökológiai vizsgálatok csak nemzetközi összefogással valósíthatók meg. Ezzel kapcsolatos project javaslatok már szerepelnek az EU döntéshozóinak asztalán (van Lenteren, 1997), amihez felkészült magyar kutatóhelyek is csatlakozhatnának. A peszticid felhasználás a 70 - e években érte el a csúcspontját, ami az üvegházi kultúrák kártevői között a rezisztens törzsek felszaporodását okozta. A szabadföldi, elsősorban gyümölcs és szőlő kultúrákban ehhez járult még az új, eddig védekezést nem igénylő kártevők megjelenése (pl. aknázómolyok almásokban, takácsatkák szőlőben). Mindez újabb lendületet adott a biológiai védekezéssel kapcsolatos kutatásoknak is és a figyelem nemcsak az exotikus, hanem a saját faunában is fellelhető antagonista szervezetek felé fordult. Ennek az intenzív kutatásnak az eredménye, hogy napjainkban már 2276 biológiai eredetű növényvédelmi készítmény ismert a világon, ami 351 különböző „hatóanyagot” tartalmaz, és ennek forgalmazásában 390 cég érdekelt (Lisansky és mtsi, 1997). Ehhez hozzá kell azonban tennünk, hogy a hivatalosan regisztrált több mint 700 növényvédő szerként bejegyzett hatóanyagnak csupán 7%-át, mintegy 54 „hatóanyagot” sorolhatunk a biológiai eredetűek közé (Tomlin 1997). Magyarországon ez az arány a 4% -ot sem éri el (Ocskó 1998).

Összeállította: Ficzere Miklós, Debrecen

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.