Gyűjtőszámok, avagy a növénykedvelők és növényeik nyílt megaláztatása?

Hírlevél

El vagyok képedve, teljesen lefagytam, mint a lányom számítógépe! A XXI. században hogyan hangozhat el egy olyan mondat, amilyet az 54. Hírlevél 2014. márciusi számában olvastam a gyűjtőszámos nevek felsőbbrendűségéről, mely nézetet erősen kifogásolt Szabó Gábor és Ficzere Miklós is a Hírlevélben közzétett véleményükben. Véleményüket kiváltó idézet így hangzik:
„Bizonytalan eredetű, vagy hibrid növényeinket ajándékozzuk el vagy semmisítsük meg, mert akinek ilyenfajta növényei vannak a birtokában nem nevezhetjük kaktuszgyűjtőnek és növényeit gyűjteménynek.” (Kaktusz-Világ 2013/4).
Ki jogosít fel egyáltalán valakit arra, hogy egy ilyen meggondolatlan, felelőtlen és törvényellenes kijelentést tegyen? A hasonló elméletek terjesztője bizonyosan nincs tisztában azzal, hogy tette helytelen, mert ezzel nemcsak az összes tisztességes növénykedvelőt járatja le és sérti meg, hanem minden törvényt, szabályzatot és józan ítélőképességet is, amelyek összefüggnek ezzel a nemes hobbival. Az alábbiakban részletesen leírom az ide vonatkozó törvényeket, szabályokat (CITES), saját tapasztalataimat és nézeteimet, amelyek szorosan kapcsolódnak ehhez a témához.
Kezdetben a gyűjtőszámoknak semmi jelentőségük sem volt a növénykedvelők körében. Csak azt a célt szolgálták, hogy az újonnan felfedezett és leírt növényeket katalogizálni tudják. Még a múlt század elején is fontosabb adatnak tartották a lelőhelyi adatokat és megnevezéseket. Azt hiszem, először Friedrich Ritter gyűjtőszámai lettek elismerve és „kerestetve”, azonban eleinte nem volt hajlandó az általa talált fajok terepi helyzetét megadni, természetesen üzleti megfontolásból. Ezt csak a négy kötetes művében tette meg, amikor befejezte gyűjtő útját és nővére, Hilda Winter eladta kaktuszos cégét. Könyveiben aztán sokszor részletesen leírta a lelőhelyeket, amelyek az új taxonok leírásának része is volt, mert akkor ezt már előírták a nevezéktani szabályok. A meg nem adott lelőhelyű növények leírásai érvénytelenek lettek volna, és abban az esetben, ha valaki más újra megleli ugyanazon fajokat, a leírás prioritása azt a szerzőt illette volna meg. Az első leírásoknál fontosak voltak gyűjtőszámai, ezek alatt vannak elhelyezve és katalogizálva a holotípusok (Ultrechi egyetem). A gyűjtőszámok utáni hajsza a múlt század 60 -as éveiben indult el, amikor Horst-Uebelmann-féle expedíciók során rengeteg új faj jelent meg a piacon. Ezek a növények többségükben kizárólag gyűjtőszámok alatt voltak terjesztve, mert a szerzők a terepen maguk sem voltak biztosak a taxonok megítélésében. Őket tucatjával követték az újabb felfedezők, és a gyűjtőszámok áradata elindult. A növények és magjaik áramlását a piacok felé semmi sem szabályozta. Sokan hatalmas bevételre tettek így szert.
1973-ban létrehozták az úgynevezett CITES-t, amely a szabadon élő állatok és a vadon tenyésző növények védelmét és a velük való üzletelést szabályozza. Amikor 1975-ben 10 ország aláírta ezt a szerződést (Washingtoni konvenciónak is nevezik), azonnal érvénybe is lépett. Ettől a pillanattól
fogva a szerződést aláíró országokból nem volt szabad engedély nélkül veszélyeztetett fajokat exportálni. A veszélyeztetést 3 csoportra osztották fel. Az első és a második csoport kivitele, országok közti szállítása szigorú törvényekhez köttettek. Azóta csaknem a világ összes állama aláírta ezt a megegyezést, köztük az én országom is, akkor még, mint Csehszlovákia, egy időben velünk Magyarország is ratifikálta a konvenciót.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy senki nem hozhat el, vagy árusíthat semmilyen védett teremtményt. A tiltás még a védett faj elpusztult részeire is érvényes. Vagyis a kaktuszok élőhelyéről engedély nélkül egy tövispárnát sem hozhatok el, vagy helyezhetek át egy másik területre. Azokon a vidékeken, ahol védett fajok élnek, nem szabad gyűjteni még a nem védett fajokból sem. Nem szabad a természetes nikét semmilyen módon befolyásolni. Minden érintett ország igyekszik nem megengedni a védett fajok befogását és gyűjtését kereskedés céljából. Engedélyt csak ritkán kap néhány botanikus kert vagy hasonló intézmény. Nincs tudomásom arról, hogy magánszemély engedéllyel gyűjthetett volna védett élőlényeket, vagyis az 1975 -ös év után minden „elhozott” egyed lopásnak, bűnténynek számít, az elcsípett elkövetőket ma már hatalmas pénzbírsággal vagy fegyházzal büntetik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az ezt követő években gyűjtött magvak és növények illegálisak. Nemcsak az követ el bűnt, aki elhozza ezeket az anyagokat a természetből, hanem az is, aki átveszi őket ettől a személytől. A CITES érvényesítésének tehetetlenségét az is bizonyítja, hogy az önjelölt begyűjtők büntetlenül gyűjthetik az állatokat és a növényeket, sőt, a kaktuszok és más szukkulensek esetében még elláthatják őket gyűjtőszámmal, és nyíltan hirdethetik és árusíthatják azokat!
Mi az oka ennek a jelenségnek? Minden esetben a CITES nem végrehajtó szerv, hanem csak ellenőrzi törvények, szabályok és utasítások formájában a szabadon élő állatok és a vadon tenyésző védett fajok kereskedelmét. Minden tagállam, amely aláírta a szerződést, elkötelezte magát, hogy a végrehajtó szervek létrehozását vállalja, és a törvényesség keretein belül cselekszik. Országonként általában a természetvédelmi hivatalok kötelessége e törvények ellenőrzése, betartatása és véghezvitele. Sajnos, a legtöbb országban ezek a dolgok még nincsenek kellőképpen végrehajtva, még ott sem, ahol a legtöbb védett faj él. Ennek oka, hogy általában a hivatalokban levő emberek nem szakképzettek, anyagilag alulfizetettek és általában korruptak. Az utóbbi időben azonban gyakran hallom, sok helyen kezdik komolyan venni a fosztogatókat. Ilyen példát tudok említeni a mi környezetünkből is. Az egyik ismert cseh kaktuszos, aki éveken keresztül azt hitette el magáról, hogy ő egy tisztességes természetvédő, és aki eddig nyíltan nem egyszer rámutatott az emberek által okozott természeti károkra. Erről 150 oldalas beszámolót is készített a négy évvel ezelőtt lezajlott prágai nemzetközi természetvédelmi összejövetelre. Tavaly sikerült neki lefizetnie Mexikóban néhány embert, akik elárulták az Aztekium valdezii lelőhelyét. Ő személyesen azt állítja, hogy előre megjelölte a faj előfordulását, sőt, a Google-on azt be is jelölte. A pontos lelőhely megtalálását a tudásának, geológiai terepek összehasonlításának és intuíciójának tulajdonította. Tehát, ő egy géniusz, ismerem személyesen, én a szélhámos megjelölést használnám. Még egy új fajról adott ugyanilyen módon hírt, és már el is nevezte, természetesen saját magáról (Aztekium sniceri), annak ellenére, hogy még nem járt az általa bejelölt koordinátákon! Előre leírta az új faj minden paraméterét és körülményeit. Az egésznek csak akkor van logikája, ha már tényleg meglelte ezt a fajt, de mivel ráijesztettek, inkább titkolódzik. Emberünk az Aztekium valdezii fajból azonnal begyűjtött néhány tízezer szem magvat és rengeteg élő példányt. Volt annyi mersze, hogy a neten nyíltan hirdette és terjesztette a fajt, persze, nem keresztényi áron. Természetesen a mexikóiaknak ez azonnal feltűnt és figyelmeztették, hagyjon fel az üzleteléssel, mert nemzetközi ügyet csinálnak a dologból. A személyt várhatólag a CITES törvények értelmében mindörökre kiutasítják Mexikóból. Az eset már reakciót váltott ki a mexikói kormányból is. Tavaly ősszel az egyik szlovák csoportot egész négyhetes ott létük alatt személyautóból követték. Csaknem minden nap kaptak rendőrségi ellenőrzést, ami nem tevődött ki csak a papírok ellenőrzéséből. Az autót és csomagjaikat teljesen átkutatták és kiforgatták. A néhány órás procedúra alatt tarkóra tett kézzel kellett csendben várakozniuk. Kedves gyűjtőszámosok, talán ezt akarják elérni, hogy a tisztességes emberrel is úgy bánjanak, mint a bűnözőkkel? Tulajdonképpen milyen eljárást igényel a védett faj begyűjtéséhez szükséges engedélyezés?
Elsősorban regisztrált, bejelentett gyűjteménnyel kell rendelkezni, vagy megfelelő minisztériumi engedéllyel. A személy kérvényezteti a behozatali engedélyt, amely tartalmazza, hogy mit és mennyit szeretne behozni országába. Ha saját kezűleg megy gyűjteni, ezt előre nem is sejti, mert nem tudja, hogy mi várja őt a lelőhelyen. A hatóságnak akár 6 hónap is rendelkezésére áll arra, hogy felülbírálja a kérvényt és választ adjon. Na, ez talán sikerül! Most kérvényezteti a fajok kihozatalát az érintett országból. Még mindig nem tudja, hogy mit talál, min lesz term és, mi lesz szállítható állapotban. Itt is tételesen fel kell tüntetni a tárgyat. A válaszadásra és ügyintézésre akár egy évet is várni kell. A célország csak a terep és a faj diverzitásának felmérése után adhat ki engedélyt (CITES), de erre sem szakképzett embere, sem pénze nincs. Most induljunk el gyűjtőútra, vagy várjunk?
Az eset akkor egyszerűbb, ha ottani, elismert cégtől rendelünk anyagot, de a papírmunka most sem marad el. Minden esetben az itteni helyi hatóságnál engedélyt kell kérni a behozatalra é s tételesen bejelenteni a küldemény tartalmát. A kiviteli engedélyt és egyéb formalitásokat a másik fél intézi. A bizonyítottan kertészetekben felnevelt példányok esetében a dolog egyszerű, mert ezzel letelt a megpróbáltatás. A vadon élő, az I.-es kategóriába tartozó példányok esetében fajkártyát (=fajkarton) kell készíteni, és a növény további sorsáról minden esetben a hatóság dönt és nem a birtokos, neki csak tartási joga van, tulajdonjoga nincs. Még kiállításra sem viheti el minisztériumi engedély nélkül, természetesen a regisztrált példányt sem eladni, sem odaajándékozni nem szabad (nem örökölhető, nem képezi váláskor a közösen szerzett vagyon fogalmát). A vadon begyűjtött magvakat is kártyán kell vezetni, a mennyiséget grammokban kell feltüntetni. Ez a kötelezettség addig tart, amíg a magvakat el nem vetjük, és azok ki nem csíráznak. Ettől a pillanattól fogva a CITES nem foglalkozik velük, mert nem azonosak a természetben véletlenszerűen felnevelkedett egyedekkel. Vagyis, mi képesek vagyunk sokkal több kikelt magoncot felnevelni, és megvédeni a betegségek és növényevő állatokkal szemben. Felnevelni sokkal több példányt, mint ahogy az a természetben történhetett volna, tehát ez által a kultúrában nevelt egyedek genetikai információi teljesen eltérőek lesznek. A CITES pontosan ebből a megfontolásból nem engedélyezi visszahelyezni a kultúrában nevelt példányokat, mert ezek teljesen átformálnák a populációt, talán az degenerálódhatna is.
A „vad” növényekről szaporított sarjak, vagy in vitro nevelt példányok minden esetben a megfigyelt kategóriába tartoznak, mert azonosak az anyapéldánnyal. Az ilyen növényekről nyert magvak és az ezekből kikelt magoncok már CITES II-esnek számítanak, még abban az esetben is, ha a „vad” egyed a CITES I-es kategóriába tartozott. Tehát ettől fogva a magoncokkal úgy rendelkezünk, mint az állományunk többi részével. Szabadon cserélhetjük, árusíthatjuk vagy elajándékozhatjuk őket, de a CITES továbbiakban is tanácsolja, hogy a növényeket olyan körülmények között kell tartani és nevelni, hogy azok életképesek és egészségesek maradjanak. A hazai szerveknek rendszeresen kellene látogatni a növényeket tartó személyeket, és felügyelni tartásuk módját. Ez nemcsak a kaktuszosokra vonatkozik, hanem mindenkire, akinél ilyen példányok előfordulnak. Képzeljék el, mekkora apparátussal kellene rendelkeznie az adott szervnek! Tehát a „kínzás” mértékét a minimumra kell csökkentenünk. Nálunk Szlovákián nemcsak az állatkínzás számít bűncselekménynek, hanem a növénykínzás is! Sajnos, ezt sem veszi még komolyan senki, elég, ha a szupermarketekben megfigyeljük a festett példányokat, vagy a művirággal teleragasztott egyedeket! Növényeinkkel úgy bánunk, mintha nem is élőlények volnának, hanem halott tárgyak (a legtöbb ember az ilyen tárgyat is többre becsüli!) . Sajnos, mindenki elfelejti, ők nem kívánkoztak közénk, és ha már kiszakítottuk őket a természetes környezetükből, a legkevesebb az, hogy a megérdemelt életükhöz mindent teljes mértékben biztosítunk. Az sem elhanyagolható tény, hogy minden egyed egyedi, egyszeri, tehát megismételhetetlen, ezért is kötelességünk biztosítani létüket, és ha mód van rá szaporításukat. Tehát a fentiekből is kitűnik, legálisan beszerzett növényt minden lelkiismeret furdalás nélkül tarthatunk és nevelhetünk. Még csak engedélyt sem kell kérvényeznünk beszerzésükhöz. Azonban ha más államba szeretnénk átküldeni vagy átvinni őket, érvénybe lép a CITES, és ehhez itt már kell kiviteli engedély és bizonylat arról, hogy kultúrában nevelt példányokról van szó és nem „vad” növényekről (ebben az esetben regisztrál gyűjteménnyel kell rendelkeznünk!). Az Unióba tartozó tagállamok esetében ez nem kell, mert itt az uniós természetvédelmi szabályzatok érvényesülnek. Mi a helyzet a gyűjtőszámos növényekkel? A fentiekben is már említettem, a gyűjtőszám bizonyos populációk megjelölését szolgálják, addig az esetig, amíg a taxon nincs azonosítva, vagy új faj esetében leírva. Ez a begyűjtőt segíti az otthoni azonosításnál. A legtöbb attraktív területet évente több tucatnyi „turista” látogatja meg, és ők általában azonnal saját gyűjtőszámozást vezetnek be. A dolognak semmi értelme nincs, ez csak az egyén presztízsén javít valamit. A már botanikailag azonosított, területileg behatárolt fajok esetében ezek a megjelölések teljesen haszontalanok és szükségtelenek. Ha ugyanazt a populációt minden alkalommal más taxonnak tartunk, mert a plusz adatok ezt okozzák, akkor nemsokára egyetlen populációval megtölthetjük a rendelkezésünkre álló területet, minden példányt más gyűjtőszám alatt tartva. Sokak szemében ezek az adatok a fontosak, de nem tudják megmagyarázni, hogy miért! Sokkal fontosabb az elterjedési terület és a begyűjtés helye, ez információnak számít és nem eltérő taxonnak. A presztízses begyűjtők gyakran ugyanazt a populációt több gyűjtőszámmal is ellátják. Főleg akkor, ha a területet néhány évenként újra meglátogatják. Erre a tényre a gyűjteményemből bizonyítékokkal szolgálhatok. Ezt sok kollégám elismerte, akik gyakran járna k a nagy víz másik oldalán, náluk ez egy bevett gyakorlat. Ilyenkor melyik megjelölés számít eredetinek és azonosító támpontként?
Az egyik hírneves holland notokaktuszos, Karl Heinz Prestlé odáig ment a gyűjtőszámokkal, hogy nemcsak az egyes populációkat jelölte meg, hanem az egymástól néhány méterre levő növényeket is, amelyek szerinte eltérőek voltak. A rengetek számozás eredménye az lett, hogy egy üvegházat megtöltött csak a Paucispini alakkörbe tartozó növényekkel, s ezt színes diákkal tudom dokumentálni!. Ilyen formán a Notocactus nemzetségben ma több tízezer gyűjtőszám van forgalomban, és ez csak egy a nemzetségek közül. Gyakorlatát sok német kaktuszos is átvette, ezt is irodalommal és diákkal tudom dokumentálni! Ezáltal a nemzetség áttekintése teljese n lehetetlenné vált, főleg azért, mert a gyűjtőszámok nincsenek ellátva azonosítókkal, vagyis nincs megadva a valódi életterük. Ez szintén csak a presztízskérdés és az üzleti megfontolás miatt van így.
Mi értelme van a gyűjtőszámozásnak kaktuszaink esetében? Semmi! Mint azt a CITES alapszabályoknál említettem, minden, már nálunk kikelt magonc azonnal kikerül a „vad” növények kategóriájából, tehát már csak kultivárnak, kulturváltozatnak számít. Hogy érthető legyek. Minden két eltérő egyed által létrehozott példány hibridnek számít, még azonos fajok esetében is. Tudom, a köztudatban a hibrid szó alatt mást értenek az emberek, de a természet szempontjából minden nemi úton, tehát keresztezés által létrejött példány hibrid, még az állatok esetében is. Csak azok nem tartoznak ebbe a kategóriába, amelyek sarjakról, in vitro vagy más vegetatív módon lettek szaporítva, ez a kitétel nem vonatkozik a nemesített fajtákra. A következő kifejezés a kultivar, ez vonatkozik mindazon példányokra, amelyeket kultúrában, mesterségesen szaporítottunk, tehát nem közvetlen klónok. Ebből az okból, és a CITES-ből is automatikusan következik, hogy a gyűjtőszámos magoncok is „csak” kultivárok, és már nincs közvetlen jogosultságuk a „vadon” élő példányokhoz. A szó szoros értelmében nem örökölhetnek tőlük, és nem adhatják át nekik hagyatékukat!
Van még egy nagyon jó ok arra, miért nincs értelme a gyűjtőszámoknak. Soha nem vagyunk jelen, amikor a begyűjtést elvégzik. A begyűjtő sokszor nincs tisztában azzal, hogy mi van előtte. Ezt a tényt szintén bizonyítékokkal tudom alátámasztani. Sok ismerősöm járt odaát, ajándékul hoztak magvakat, persze saját számozással és saját meghatározással. Sok-sok év után tudódik ki, hogy ami a névtáblán van, helyes vagy helytelen megnevezés-e? Mikor rákérdezek: - Fiúk, most ez, hogy van? A válasz: - Tudod, ott nincs velünk semmilyen könyv vagy más összehasonlító anyag, ezért a terület fekvése szerint körülbelül behatároljuk a taxon azonosságát. Képtelenség a teljes geológiai, térképészeti, elterjedési és diverzitási tudnivalók nélkül beazonosítani valamit! Tehát a gyűjtőszámok gyakran csak „hasra ütés” alapján keletkeznek. További elrettentő példa, szintén saját rossz tapasztalatokon alapszik: a kereskedő, mivel nagy a kereslet bizonyos számok után, ha az elfogy, egyszerűen előveszi azt a fiolát, amelyből még senki sem rendelt, de ott van, mint „tartalék”. Nem egyedi eset! Mire a Kedves Gyűjtőtársak ezt észreveszik, ha egyáltalán észreveszik, eltelik jó néhány év.
Sokan azt mondják, a megoldás az, hogy csak tisztességes kereskedőtől rendeljünk. Van ilyen?
Mindenkiben ott lakozik a kisördög. A nagynevű, híres cégek is „becsapnak” minket. Egy időben hozattam KK (Karel Kníže) magokat. Az összes kínálatában levő hajas kaktuszfaj(?), gyűjtőszámát megrendeltem. Az eredmény? A több tucat számból három-négy, nehezen beazonosítható faj jött elő, pedig minden porció szépen kikelt, és rengeteg magoncot felneveltem belőlük. Rákérdezésemre azonnal jött a válasz. Sajnos, nem saját kezűleg gyűjtöttem a magvakat, hanem az általam megbízott indián gyerekek. Ezzel letelt a felelősség!? Más cégektől rendelt magvak is gyakran nem faj azonosak (az élő példák megtalálhatóak a gyűjteményemben), úgyhogy az SB, Koehres, stb. cégek sem teljesen hibátlanok.
Marad tehát a „vad” növények begyűjtése és tartása. Azon kívül, hogy ez törvényileg lehetetlen, mi a biztosíték arra, hogy azt kapom, amit tartani szeretnék. Ha személyesen válogatok, ez csak egy szubjektív megoldás, mert ilyenkor csak a nekem tetsző példányokat válogatom ki. Ha meg mástól veszek át anyagot, nem kapok objektív képet a változékonyságról, valós formagazdagságról. Tehát, a birtokomban levő példány, példányok egyáltalán „beesnek” a faj leírásának kereteibe és objektívek lesznek? Akkora területem viszont nincs, hogy az összes eltérő formát nevelhessem. Másrészt, ha mindenki így gondolkodna, hány Amerikára volna szükség, hogy mindenkinek a kedvébe lehessen járni?
A növények szubjektív és objektív megítélésére van egy nagyon kellemetlen tapasztalatom. Nem mondhatnám, hogy az illető személy a barátom volna, de nem is vagyunk rosszban. Úgy évente egyszer meglátogatom, mert a növényei viszont rendkívül szépek, és csaknem természetes, „vad” kinézetűek. Magvakból általában az SB gyűjtőszámosakat rendeli. Minden esetben a nagyon ritkának mondott fajokat létesíti előnyben. Sok szép Sclerocactus, Uebelmannia, Echinocereus, stb. taxont nevel. Módszere a következő: általában 1000 szemes porciókat rendel, a magvakat ezután 2 évig hűtőben tárolja, ezt követően elveti őket. A kelési százaléka nagyon jó, és képes felnevelni több száz magoncot. Amikor a növények elérnek egy bizonyos méretet, szigorú megfigyelésnek veti alá őket. Hamarosan eldönti, hogy a mennyiségből mely 5 -6 példány felel meg a „leírásoknak” és ezeket áthelyezi a gyűjteményébe. A maradék növény számára értéktelen és hulladéknak, selejtnek tartja, csak azért, mert szerinte nem faj azonosak, pedig gyűjtőszámosak. Nem úgy szabadul meg tőlük, hogy elajándékozza, vagy eladja, hanem a megoldás a kuka! Sokszor a szemére hánytam ezt a megoldást, még nem sikerült soha eltéríteni helytelen nézetétől. A válasza minden esetben az, hogy az az ő magántulajdona és tetszése szerint járhat el velük. Itt jön a kérdés. Ki, vagy mi jogosíthat fel bárkit is arra, hogy döntsön más, mások életén? Milyen tudattal, lelkiismerettel tud így valaki élni? Csak azért elpusztítani valamit, vagy valakit, mert nem felel meg az elképzelésünknek?
A dologban az a legszomorúbb, hogy ez a személy a járási természetvédő hivatal alkalmazottja, és hogy a kollégái ne tudjanak belekötni, hivatalosan a gyűjteménye egy másik személy nevén működik! Mivel anyagilag nagyon jól áll, saját botanikus kertet akar létrehozni csak xerofita növényekből. Az engedélyek intézése azonban nehézkes, 10 év alatt sem sikerült elintéznie, mert sajnos, hasonló képességű és felfogású emberek dolgoznak a másik hivatalban is.
Sokan megkérdezhetnék, hogy miért vagyok ilyen tájékozott a CITES dolgokban? Nos, nagyon keserű és kellemetlen körülmények kényszerítettek arra, hogy ezeket a dokumentumokat tízszer, húszszor, százszor átolvassam, oda és vissza, vissza és oda, keresztül és kasul. 1991-ben, amikor Csehszlovákia is ratifikálta a CITES-t, szervezetünk folyóirata tanácsolta, hogy a biztonság kedvéért regisztráltassuk magunkat, ezzel a jövőben majd elkerülhetjük a kellemetlenkedéseket. Mint jó polgár, és mint lelkes természetvédő ezt a felhívást helyénvalónak véltem, és azonnal jelentkeztem a járási természetvédelmi hivatalnál. Eleinte úgy néztek rám, mint a holdlakóra, mert nem értették, hogy mit is akarok. Nekem kellett elmagyaráznom, hogy mi a kötelességük. Mikor leadtam a szükséges adatokat és tételesen, mi minden van a gyűjteményemben, a kérvényemet elküldték a minisztériumba. Egy hónapon belül megkaptam az engedélyt és a regisztrációs számom, amely sok nullával és egy egyessel végződött, tehát én voltam az első áldozat. Még a díszmadarasokat és a terráriumosokat is beelőztem. Eddig rendben is volt minden, én is lenyugodtam.
Hazám nemsokára két részre szakadt (higgyék el, ez nemcsak nekem fáj), és én attól fogva Szlovákiában lakom. A szokáshoz híven, most is bekövetkezett az, ami rendszeresen végbemegy minden újonnan keletkezett országban. A hivatalokba bekerültek a szimpatizánsok, ezen kívül más érdemük nem is volt. Természetesen a törvények és a szabályzatok is alkalmazkodtak az új, a „majd én megmutatom, hogyan kell azt csinálni!” emberekhez. A járási hivatalban azonnal kiszúrták az engedélyemet, és mivel másról nem tudtak, hogy kaktuszokkal foglalkozik, azonnal megkezdték a hozzám vezető rendszeres ellenőrző utat. A tudás, vagy tájékozottság legkisebb jelét sem mutatták, de mindenhez hozzászóltak, diktáltak, és főleg fenyegettek. Az miért van ott, ez miért nincs megjelölve, az ott mért van félrerakva stb., stb.? Egy esetben az egyik hölgy megkérdezte tőlem, hogy az az Ariocarpus, amely itt van előttünk, miért nincs a listámon és bejelentve? Hol lát Ön itt Ariocarpus-t? Hát ez? Az nem Ariocarpus, hanem Haworthia comptoniana, és ez a faj nem esik bele a védett növények kategóriájába! Neki ne magyarázzak semmit, látja, hogy ez egy Ariocarpus, könyvben is látott már ilyen növényt! Az lehet, de akkor is csak Haworthia és nem Ariocarpus. A következő alkalommal elhozta a könyvet, száz éves, fekete- fehér felvételekkel, és kikereste az Ariocarpus fissuratus képét. Na, látja, hogy azonosak. Ha ezek azonosak, akkor tessék, odaadom!
Hónapokon át piszkáltak, már odafajult a dolog, hogy azt mondtam nekik, vigyék el az egészet a fenébe. Megint a fenyegetés: „elvisszük, de minden költség engem terhel”. Milyen jogon? Mert be nem jelentett példányokat rejtegetek, és ez is a büntetés része. Ekkor szedtem elő a CITES törvények hazai változatát, tudniillik minden tagállam igazíthatta a saját elképzeléseinek megfelelően, és elkezdtem olvasni, nagyon sokszor. Elolvastam a csehországi változatot is, azonnal feltűnt, a kettő azonos, csak a szlovák verziót helytelenül fordították le. Mivel a szlovák törvényt senki sem értette és tudta alkalmazni, kitaláltak egy szép mondatot. Mivel nálunk nincs megfelelő szakember ahhoz, hogy el tudja különíteni a „vad” példányokat a kultivaroktól, ezért minden növényre úgy tekintenek, mintha „vad” egyedek lennének!
Heteken át nem tudtam aludni, nem értettem a helyzetet. A CITES azt mondja, hogy a szerződés aláírása előtt beszerzett egyedek még nem esnek bele a kötelezettségbe, rajtam mégis követelik, hogy bizonyítsam be eredetüket. A törvénykönyvet már fejből tudtam, meg tanultam értelmezni a mondatközi vesszők hiányát vagy létét. Minden esetben azt olvastam ki, nincs joga senkinek sem zaklatnia engem, én törvényesen jártam el, nekem nincs „vad” egyedem, tehát nem kell tartanom a büntetéstől. Panasszal éltem, és levelet írtam a szlovákiai természetvédelmi minisztériumba. A válaszban ez állt: „a munkatársaink elvégezték a „gyorstalpaló” átképzést (iskolázást) és tudják, mi a teendő, ha hibát találtak nálam, arról én tehetek és nem ők”! Margón megjegyzem, akkor éppen a magyar párt irányította a minisztériumot Miklós László egyetemi docens úrr (két err -el!) vezetésével.
A következő látogatások során már felkészülten válaszoltam, hamarosan rájöttek, hogy többet tudok, mint ők, mert még a törvény lapozása során sem tudtak megfelelően reagálni. A helyzetre az Unióba való belépésünk tett pontot. Ugyanis, ha hasonló, kétes eset áll fenn, akkor a hágai nemzetközi bíróság dönti el az igazságot. Ahogy beléptek, eléjük raktam ezt a mondatot, és azt mondtam nekik: „Ha még egyszer idejönnek és zaklatnak, Hágához fordulok!”. Azóta nyugtom van!
Magyarország jobban teljesít! Tudom, hogy tavaly az egyik kaktuszost a szó szoros értelmében zár alá vettek. Ez az állami szervektől egy nagy hiba, mert nincsenek tisztában a hatáskörükkel. Ez a kaktuszos szempontjából egy nagy hiba, mert nincs tisztában a jogaival. A szervezett egyesületnek ki kellene alakítani egy csapatot, amely megtanulja értelmezni a törvényeket, és kétes esetben azonnal segítséget kellene nyújtania a rászorulónak. Az illetékes szerveknek viszont együtt kellene működnie az egyesülettel, hogy a valódi szabálysértőket kivonja a forgalomból. Most megint hallom, ez lehetetlen! Nem lehetetlen. Sokan emlékeznek, hogy a cseh kormány olyan törvényt hozott, hogy a Lophophora fajok kábítószernek számítanak, mert azok hazájukban is annak vannak nyilvánítva. Nem pénzbüntetés, hanem fegyház járt a törvény megsértőjének. Az is köztudott, hogy Csehországban az ilyen növények gyűjteményenként tucatjával fordulnak elő. Mit tegyenek a növényekkel? Pusztítsák el őket? Nem, a csehek nem így döntöttek. Összefogtak és küldöttséget küldtek a minisztériumba. Két év kemény nyomásra és bizonyítékok bemutatására a minisztérium a törvényt azonnali hatállyal visszavonta, pedig ez számukra egy nagy politikai pofonnak számított.
Értekezésem megírása előtt beszélgettem az egyik barátommal, személyesen még nem találkoztunk, de már nagyon sok éjszakát átbeszéltünk a Skype-n. Említettem neki, hogy szeretnék cikket írni, vagyis választ adni arra a megjegyzésre, hogy csak a gyűjtőszámos növényeknek van értékük, a többi szemétre való. Vázlatokban elmondtam elképzelésemet, és megemlítettem a CITES rendeltetését is. Azt tanácsolta, hogy ne ébresszem fel a medvét! De, Drága barátom, a medvét fel kell ébreszteni. Már csak azért is, hogy itt legyen a tavasz. A medve rendet tart az erdőben és az ordasokat is kordában tartja. Erre szükség van, hogy végre a rend és a törvény vegye át az irányítást. A hivatalnokok már eleget ücsörögtek székeikbe, ideje, hogy megdolgozzanak pénzükért! Miért vagyok ilyen agresszív? Hát, Kedves Gyűjtőtársaim, a törvény sehol sem hatékony. Mindenhol csak a pénz és a magánérdekek vannak jelen. Erről nagyon sok adatom van, talán lesz egy másik cikk is? Nemcsak a CITES tehetetlen, de minden államban és az egész földkerekségen az összes természetvédelmi törvény csak a nevetség tárgya. Itt-ott fennakad egy kishal, de a nagyok növekednek tovább. A természetben nem a gyűjtőszámos személyek okozzák a legtöbb kárt, hanem az ellenőrizetlen kapzsiság. Senkinek sem okozott fejfájást, amikor az Echinomastus laui lelőhelyét szemétteleppé nyilvánították, még az sem, hogy az ott élő állományt hamarosan befedi a szemét. A CITES értelmében még ebben az esetben sem áshatom ki a védett fajt, mert törvénytelen. Az ottaniakat ez sem zavarja, mert a növényt nem lehet megenni, tehát felesleges!
Szép eset a Chile-i is. Az Eriosyce laui lelőhelye egy különleges hegyoldal, amely rengeteg vasat tartalmaz. Természetesen a bányászat nagy nyereséggel jár, ezért nemrégen megnyílt az ércbánya, hát hogyan másképpen, csakis nyílt felszíni kitermeléssel. Az ott élő populáció már csaknem teljesen kipusztult, de ez csak elsődleges veszély. A másodlagos veszélyt a felszállott és távolabb leülepedett por okozza. Sokszor sok négyzetkilométer van már több cm vastagságban befedve. El sem kell mondanom, de ott más kaktuszok is élnek, és ezek a por fogságába kerültek. A fokozatosan lerakódott rétegeket az eső nem tudja lemosni, mert arrafelé ritkán esik, de a köd csaknem mindennapos. Tehát a friss rétegek, a friss harmattal keveredik naponta, így egy betonkeménységű konglomerátum alakult ki. Ezt már a zivatar sem lenne képes lemosni! A növények kiásása és áttelepítése törvényileg tiltott, és senki sem akar törvényt „sérteni”, és az ilyen haszontalan dologba amúgy is felesleges invesztálni. Különben, a szél fújja oda a port, a természet tehet róla, nem ők!
A Dél-Afrikai Köztársaság jutott a legtovább a természetvédelemmel. Mindenki, aki csak egy füvet is leszakít az állam területén, persona non grátává válik. A tisztességes állampolgárok nyugodtan irthatnak mindent, saját területén a farmár felégetheti, gyomirtóval irthatja a növényzetet, beszánthatja azt, nem gond, az övé! Ha egy külföldi mégis szeretne ritka növényfajt hazavinni, hát tessék! Kifizeti a megfelelő összeget az úgynevezett helyi regisztrált kertészetben, és azonnal hozzájut a kívánt fajhoz. Megfelelő forrásból tudom, ezek a növények a természetből vannak begyűjtve, pénzért megszerezni őket nem bűn, csak saját kezűleg kiásni. Egy pozitívuma van a dolognak, legalább azonnal legalizálva van a kivitel.
Mexikói eset. A Queretaro államban Presa de Zimapan völgyében duzzasztógát épült. Pontosan ezen a területen tenyészett az Echinocactus grusonii faj. Tízezrével éltek itt hatalmas példányok. A mexikói kormányt ez nem zavarta. A gát elkészülte után a völgyet elárasztották. Az összes ott élő növény és állat elpusztult. Jelenleg csak néhány túlélő maradt, de magoncokat az óta senki sem figyelt meg, tehát a faj nemsokára kihal a természetben. Amikor a világ tudomást szerzett az esetről, nagy botrány lett belőle. Két híres és ismert botanikust küldtek az eset kivizsgálására. Helia Bravo asszony és Sánchez Mejorada úr azt írták a jelentésükbe, hogy még az árasztás előtt a kaktuszosok elhordtak minden élő példányt. Vagyis a kaktuszosok tehetnek a faj eltűnéséről. Képtelenség! A táj akkor még megközelíthetetlen volt, nem vezetett oda út. A növények két méter magasak és egy méter átmérőjűek voltak, tehát több mázsát nyomtak. Háton nem lehet elszállítani ekkora súlyt. Az ott élő példányok száma sok tízezer volt. Hadseregre és seregnyi teherautóra lett volna szükség e mennyiség elszállításához, és az egészet feltűnés nélkül kellett volna végrehajtani. A legfőbb kérdés azonban az, kinek lett volna belőle bármilyen haszna? Európában és a Kanári szigeteken jóval olcsóbban hozzá lehet jutni hatalmas, virágzó egyedekhez. Ez a leggyakoribb kaktuszfaj kultúrákban. A lényeg az, a két hírneves kaktuszvédő megtalálta a kormány igazolásához a kisembert, vagyis minket. Mi tehetünk arról, ha a faj kihal majd a természetben! A pénz még a tiszteletre méltó embereket is ráveszi valótlan dolgok igazolására. Az egész dolog apropója, hogy a mexikói kormány az ENSZ-ben már többször kikelt magából és követeli vissza az összes kaktuszt, amely már nem Mexikó területén él. Minden esetben hivatkozik Bravo - Mejorada-féle jelentésre és szerintük az összes kaktusz csak őket illeti meg, mert nem adtak senkinek sem kiviteli engedélyt.
Ez az utóbbi eset lehet talán számunkra és a gyűjtőszámosoknak a legtanulságosabb. Ahány begyűjtőt lelepleznek, annyi bizonyítékot szolgáltatnak a nagyoknak arra, hogy igazolják és bebizonyítsák saját igazukat. Ahhoz, hogy valaki lelepleződjön nem is kell tetten érni senkit a terepen. Elég, ha a neten kikeresik a növények elnevezéseit és számozásait, máris bizonyítékkal bírnak. Nem kell a másik oldalnak fáradságosan bizonyítékot kreálnia, saját maguk kínálják fel azt! Bizonyosan megint néhányan nevetnek rajtam. Folytatom a bekezdésben említett növénygondozási ellenőröket. Sokan nézik bizonyosan a dokumentumadásokat. Van egy sorozat, amely a bostoni-, a los angelesi- vagy a londoni állatrendőrségről szól. Láthatják, ezek a rendőrök bizony gyakran brutálisan bánnak el az állatkínzókkal. Már az is ok a bebörtönözésre, ha nincs az állatok előtt ivóvíz. Pedig egyenlőre „csak” háziállatokról van szó! Meddig tart egy ilyen működőképes rendőrséget még egy, mondjuk növényrendőrséggel kiegészíteni, vagy a már meglévő állományt átképezni? Most már lehet nevetni!
A CITES minden tagállamának adott egy év időt arra, hogy a területükön levő példányokat a gyűjtők, a kertészetek és a botanikus kertek legalizálni tudják. Gyakorlatban ez azt jelenti, a ratifikálás előtt beszerzett egyedeket bizonylatok nélkül, azonnal legalizálni lehetett. Nálunk is nagyon kevesen tettek ennek eleget. Ilyenkor az ítélő bíró azt szokta mondani: „A törvény nem ismerete, nem mentesít!” A törvény nem ismerete még az államot sem mentesíti. Hivatalosan értesíteni kellett volna a polgárait az ilyen irányú kötelességükre. Az állam, mielőtt aláír valamit, írásban megkapja azt, van ideje és megfelelő apparátusa arra, hogy áttanulmányozza. Ha ez nem történt meg, az az állam vétke, mi is (Csehszlovák Kaktuszosok Egyesülete) csak az eredeti CITES áttanulmányozása után tudtuk meg a teendőket. Ezt a hibát kellene közös elhatározással valahogy orvosolni. Ezért is fel kell ébreszteni a medvét, éhesek a bocsok! Az anyamedvének meg kell mutatnia a bocsoknak, hol van a málnás, jóllakottan minden egyszerűbbnek tűnik. Az a sajnálatos eset sem történt volna meg Magyarországon, ha mindenki jól lakott volna a tudás málnájából. A személyt meggyanúsították bizonyos nagyméretű Copiapoa példányok becsempészésével. Nem értették meg, hogy azok itt is megnőhetnek nagyra, természetesen elégséges idő alatt. Már akkor is itt éltek, amikor még a CITES nem is létezett. Tehát legálisan vannak jelen. Megint sokat tudok? Persze, mert azok a példányok tőlem származtak, elég lett volna csak annyit mondani, a Fábiántól van, akinek a gyűjteménye regisztrált és az uniós torvények értelmében jogosult ilyen példányokkal rendelkeznie. Az igazsághoz tartozik, nem én neveltem fel őket, hanem az egyik már elhunyt kiváló magyar kaktuszkedvelő, ennek ellenére legálisak voltak. Az olaszországi és ausztriai esetekben nem azért vannak kitéve a zaklatásnak az ott jelenlevő kaktuszosok, mert törvényt szegtek, hanem mert szálkák az ottani árusok szemében. Mivel nincs megfelelő dokumentáció a kezükben, nem is tudnak védekezni, esetleg visszatámadni. Két cseh kollégámat is értek hasonló inzultusok ugyanazokon a helyeken, de otthon emiatt semmilyen jogi helyzetet nem kellett átélniük, mert igazolni tudták magukat.
Sokszor emlegetem a CITES-t, a fentiekből ez kitűnik, de ha figyelmesen elolvasták írásomat, rájöhettek, hogy az egész nem is olyan bubus, mint azt nekünk sokan előadták, akik csak okoskodni tudnak. Ha a tagállamok betartanák törvényeit, szabályait, irányítását, minden rendben lenne. A CITES betartása esetén adni is tudott volna. A függelékben szerepel, tanácsolja minden tagjának, hozzanak létre államilag ellenőrzött szaporító egységeket, ahol a veszélyeztetett fajokat biztosított körülmények között elszaporítanák, és aztán továbbadnák az érdeklődőknek, gyűjtőknek. Csak Mexikó tett erre kísérletet. A ritka fajok területéből „megfelelő” személyeknek eladott vagy bérbe adott több négyzetkilométeres területeket, hogy helyben lehessen az adott körülmények között felnevelni az ott élő ritka fajokat. Bizonyos mennyiségű mag betakarítását engedélyezte, ez a mennyiség nem befolyásolta a faj diverzitását. Mint ahogy az már normális, csak amerikaiak vettek részt a programban. Mivel amerikai, hát a munka végzése is amerikai.
Nem hülye, hogy évekig várjon az eredményre! Magról nevelni, természetes körülmények között kaktuszt! Normális!!! Hiszen ott voltak a kész egyedek, engedélyük már úgyis volt a terítésre, hát akkor mi a gond? A CITES egyik megalapítóját, Charles Glass-t ezért nyilvánította Mexikó nem kívánatos személynek.
Bizony, azok a szép régi gyűjtemények! Sajnos, többségükben tulajdonosukkal együtt pusztulnak el, ez alól az én kollekcióm sem lesz kivétel. Pedig az ilyen régi gyűjteményekben vannak azok a régi, eredeti növények, amelyek már talán a természetben sem fordulnak elő. Nekem is rengeteg példányom él, amilyeneket más gyűjteményben már nem látok. Mivel a CITES ezekkel nem foglalkozik, mert nem lelőhelyi, „vad” példányok, senkit sem érdekel a sorsuk. Pedig ez lenne a nagy lehetőség a fiatalabb korosztálynak, hogy továbbvigyék a régi öregek eredményeit. Olyan, irigylésre méltó gyűjteményt lehetne összeállítani belőlük, amelynek csodájára járna a világ, talán a mexikóiak is. Még a sznobok életstílusába is beillenének, csak nekik volnának ilyen, valóban ritka példányok, csak ne a szomszédnak. Miért kell elpusztulniuk ezeknek a növényeknek, amikor törvény írja, biztosítani kell a további létüket. Ilyen célra pénzalapok is léteznek, de a szervek ezt nem hangoztatják és tudatják, nehogy valaki „illetéktelen” jussoljon belőle. Még nincs későn, még sokan élnek a régiek közül, még élnek a növények. Szerintem ez sem csak a pénz dolga, hanem a becsületé és az akaraté. A természet nagyon jól el van pénz nélkül, sőt! Kicsit hosszúra nyúlt a bekezdésem, valójában csak a növényeim nevében szerettem volna kikérni, hogy valaki elpusztításra szánt egyedeknek nyilvánítsa őket és nem élőlényeknek, amelyek a természet és jómagam szerves részei. Egyetlen vétkük, nem gyűjtőszámosak, na és, a nagyképűség sem angyali tulajdonság. Ha valaki személyemet sértegeti, nem veszem figyelembe. Nincs sehová sem felírva, hogy megfeleljek ízlésének, ha a másik úgy akarja. De a növényeimet nem hagyom! Több mint 53 éve foglalkozom velük, még élnek példányok, amelyek együtt kezdtek el fejlődni és együtt öregedtek meg velem. Együtt szenvedtük el a kezdeteket, fiatalkori nehézségeket, a két éves katonai szolgálatomat. Később együtt költözködtünk évente más és más barát kertjébe, telente haza a pincébe. Végül együtt érkeztünk meg ide, ahol jelenleg is vagyunk, közben sok társuk került hozzánk, de voltak, akik elpusztultak. Most vagyunk néhány tízezren. Vannak egyszerűnek tartott egyedek, vannak ritka fajok, sőt, gyűjtőszámosak is. Még sincs köztünk különbség, mindannyian azonosak vagyunk. Egy területen élünk, lélegzünk, és nem akarunk mást, csak nyugalmat és csendet magunk körül. Ismerjük egymást és gyakran ajándékokkal lepjük meg egymást. Én nekik meleget, fényt, vizet és életteret adok, ők adják a hatalmas formagazdaságot, színpompát, életcélt, örömet és boldogságot! Aki ezt nem érzi át növényei társaságában, nem szereti azokat, csak tárgyaknak tartja és dicsekvésként mutogatja másoknak gyűjteményét. - Látod, nekem ez is van, de Te csak selejtet tartasz! Az nem érdemli meg az életet, aki ok nélkül a máséra tör! Az is elfogadhatatlan, hogy másoknak szorongást okozzunk meggondolatlan és veszélyes kijelentésekkel. Erre az a válaszom, aki nem tud emberként viselkedni, ne járjon emberek közé!
A természetben nincsenek alacsonyabb rendű vagy magasabb rendű fajok, a természetben fajok sem léteznek. Csak egyedek, egyéniségek, amelyek célja, hogy alkalmazkodjanak a körülményeikhez, és ha mód van rá, ezt az adottságot továbbítsa szaporodás útján az újabb generációknak. Minden lénynek, kezdve a baktériumokkal, a természet szempontjából fontos feladata és küldetése van. Minden lény úgy jön létre, hogy fejlett, hiszen képes megmaradni és alkalmazkodni a benne rejlő genetikai adatok segítségével még a legnehezebb körülményekhez is. Ezek nélkül a lenézett, ”alacsony” fejlettségű életformák nélkül nem is volnánk képesek mi, emberek, életben maradni. Most ki a fejletlen? A baktérium és a penész elvan nélkülünk. Volna kenyér vagy sör, ha nincsenek? Mi vagyunk a fejletlenek, mert minden ízünkben másokra vagyunk szorulva. Nem vagyunk képesek oxigént termelni, másoktól vesszük el a fehérjéket, melegszünk szártagjuk elégetésénél, ruhát készítünk szöveteikből és bőrükből, autókat működtetünk elpusztult testükből. Ki akkor a fejletlen? Ilyen kifejezéseket és megalázó kijelentéseket csak egy lény képes kiejteni a száján, az ember, aki még a saját fajára is alkalmazza ugyanezeket a frázisokat és nézeteket.
Senkinek nincs joga egy másik életformát kisajátítani, birtokolni és főleg azt elpusztítani. Egyik kormány sem mondhatja, még a mexikói sem, hogy az csak a miénk, erre nem kapott felhatalmazást az emberiség sem. Az egész szféra egy hatalmas egység, úgy is mondhatnám élőlény, és az egyik a másik nélkül nem képes fennmaradni. Ezért kötelességünk minden élőlényt megtartani, biztosítani számukra a megfelelő miliőt és jogot. Mivel a kormányok és a törvényeik tehetetlenek, bocsánat, nagyon hasonló szó, nem ezt akartam leírni, lehetetlenek, ezért a kisembernek kell a kezébe venni a dolgot. A kormányok is minden esetben hozzánk fordulnak, ha gondjuk akad. Adjunk pénzt a kórházaknak, segítsük a betegeket, küldjünk adományokat, ruhát, ennivalót, vizet a harmadik világhoz tartozóknak, adjuk a szavazatunkat, ha uralkodni akarnak felettünk. Most ezt tegyük önként, felhívás nélkül. Hallgassunk a szívünkre és az eszünkre, mentsük meg a még megmenthetőt, de a nagyokat ez nem érdekli, mert nincs belőle pénz.
A két háború között Amerikában még mindig nem hagytak fel a bölények vadászatával, annak ellenére, hogy a törvény tiltotta vadászatukat. Az utolsó vemhes tehenet egy indián rejtette el a birtokán. Szerencsére a borjú hím volt. Elkezdte szaporításukat. Néhány év múltán felfigyeltek rá, és ekkor már a kormány is besegített. Mivel az állományon jelentkezni kezdtek a beltenyészet jelei, az európai rokonával keresztezték. Ma már megint több ezres csordák szaladgálnak a szabadban. Természetesen az amerikaiak úgy állították be a történetet, hogy az az ő eredményük, még azt sem hajlandók elismerni, hogy a faj miattuk csaknem kipusztult.
Az európai bölény sem volt szerencsésebb. A lengyelországi, utolsó állományát a II. világháború idején a német tisztek hobbiból és dicsőségből vadászták. A preparált fejeket aztán sok dicsőítő fényképpel küldték haza a családnak, azok is lássák, milyen bátor a családfő. A lengyeleknek sikerült elrejteniük néhány példányt. A háború után az új lengyel állam vette át az irányítást és a módszeres szaporítást. Ebben az esetben az amerikai bölény génállománya mentette meg az európai fajt a degenerációtól.
Ez a két elképesztő eset is csodálatos szemléltető bizonyíték arra, hogy mit tehet a kisember, aki akkor is megmentheti az élőlényeket, ha ehhez a vezetők becsapása szükséges. Már hallom a szkeptikusokat: „azok már nem fajok, hanem hibridek”. Az lehet, de el tudom vinni az unokámat az állatkertbe, és meg tudom mutatni azt az élőlényt, amely nélkül annak idején talán éhen és kihaltunk volna!
Eddig még senki, de még csak a gyűjtőszámosok sem tudták nekem érthetően megmagyarázni, melyek azok a bélyegek, amelyek körülhatárolják a „jó faj” fogalmát. Mi alapján határozza el a növény megtalálója és leírója, hogy csak ezek az egyedek képezik a fajt. Hogyan tud néhány óra alatt, amennyit eltölt a lelőhelyen, dönteni, hogy eddig és ne tovább! Egy adott populáció teljes felméréséhez és kiértékeléséhez nem elég egy emberi élet. Megvan neki talán a Teremtő tervrajza
részletes leírással és gyártási folyamattal? Úgy, mint az autógyárban, ahol adott a típus minden paramétere, színe, teljesítménye és a gyártás mennyisége szigorúan ellenőrzött. Ha a termék nem teljesíti a követelményeket, egyszerűen selejtnek nyilvánítjuk és megsemmisítjük, és legyártunk helyette egy másikat? Az élőlényeknek nincs ilyen gyártási folyamatuk, a selejtnek nyilvánított és elpusztított egyed helyet soha nem leszünk képesek azonosat létrehozni. A természetben az aspektusok nem a mi elképzelésünk és törvényeink szerint igazodnak. Saját útjuk van és hogy ez helyes, az is bizonyítja, hogy mi, emberek, egyelőre és még egy kis időre a természet részei lehetünk.

Utóirat: Az általam most leírt adatok valósak, minden itt elhangzott tényt bizonyítani tudok. Van rengeteg színes diám, fényképem, újságom, folyóiratom, könyvem, élő, gyűjteményi növényem, stb. Mindenkinek a rendelkezésére állok, aki tisztességes feleleteket vár tőlem. Ezt megtehetik a netes címemen, vagy szóban a Skypen. Elérhetőségeim: www.kaktusyfabian.webnode.sk, ladislav.fabian.sk@gmail.com, Skype: ladislav.fabian.sk.
Biztos vagyok benne, hogy sokan sértve fogják érezni magukat az elhangzottak után. Azt fogják mondani, hogy ezek után nem akarnak a barátaim lenni. Nem is tartok igényt az olyan barátságra, amely feltételekhez van kötve!

Mottó: „Az embernek holtáig tanulnia kell! Tudjátok, milyen rövid az élet?”

Fábián László Udvard, Szlovákia.

Címkék

Hozzászólások

Mánfai Gyula képe

"Nem szabad a természetes nikét semmilyen módon befolyásolni."
Mi az a nike, nikét? Talán ez: http://www.nike.com/hu/en_gb/?cp=EUNS_KW_HU_1_Brand_Core
Vagy talán ez. http://www.nikewebaruhaz.net/
Gyűjtőtársak ne befolyásoljátok a nikét, mert marha nagy bakancs lesz belőle.
Természetesen a niche (ejsd: nihe), azaz az ökológiai fülkéről van szó.

"A következő kifejezés a kultivar, ez vonatkozik mindazon példányokra, amelyeket kultúrában, mesterségesen szaporítottunk, tehát nem közvetlen klónok."

Érdemes már itt tisztázni a faj, fajta (kultivár) valamint a tájfajta fogalmát. A faj olyan egyedek összességét jelenti, melyek egymással szaporodva szaporodásra képes utódot hozhatnak létre. A fajta egy fajon belüli kategória, mely létrejöttét az emberi tevékenységnek (szelekciónak vagy keresztezésnek) köszönheti.
Az agro-biodiverzitás jelentősége és megőrzése
részlet Mérő Ágnes szakdolgozatából

Na, részemről ennyi elég! Van még pár darab, pl. a populáció, de ezeket korrigálja az egyesület nálam többet tudó tagjai, vezetői, hisz ez a kötelességük, ne rögzüljenek téves információk a gyűjtőtársakban.

Szevasztok
folytatom

Mánfai Gyula

Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.