Kaktuszos-suli 2 - Önbeporzó kaktuszok

Debreceni Pozsgástár
212. oldal

Zusammenfassunq: Die Fortsetzung der Kakteenschule beschaftigt sich diesmal mit den selbstbestaubenden Kakteen. Nach der Klarung der Begríffe des Themas stellen wir durch einigen Beispielen dar, welche Evolutionsvorteíle und Nachteile die Selbstbestaubung hat Am Ende des Artikels werden einige Gattungen vorgestellt deren Arten selbstbestaubend sind.
Abstract: The second issue of cactus-school is about the autogamous cacti. Having dis-cussed the term-system of this subject he shows some examples of the evolutional ad-vantages and disadvantages of self-pollination. After that he wrítes about some genuses some of which include only autogamous species and some of which include both autogamous and allogamous species.

Ha még emlékeznek a kaktuszos-suli rovat előző és egyben bevezető gondolataira, ott egy fontos (talán döntő) állomásnak tekintettem a magról történő szaporítás igényét. A kezdő magvető általában barátoktól kap néhány közönségesebb pozsgás magot, amivel elbíbelődhet. Nem számíthatunk azonban mindig mások jóindulatára és egyébként is érdekesebb, ha a magot mi „tudjuk produkálni" (persze ezt nyilván a növények végzik, mi csak besegíthetünk), és abból nevelünk szépséges növényeket. Kezdőként általában misztikusan hangzanak azok a nagy magkereskedő külföldi cégek, amelyek romló pénzünknek köszönhetően egyre drágábbak számunkra. Nem is beszélve a többi nehézségről, ami egy magrendelés kapcsán adódhat. Mindezeket figyelembe véve az a legegyszerűbb, ha vásárolt növényeinket rábírjuk a „magfogásra". Itt jönnek az első nehézségek. Mit is kell csinálni, hogy magot tartalmazó termést érleljenek növényeink. Az első fogalom, amivel főleg gyakorlati szempontból tisztában kell lennünk, a megporzás. Megporzásnak azt a folyamatot nevezzük, amikor a virágpor a bibére kerül (ez csak a zárvatermőkre vonatkozik, amihez szinte az összes pozsgás növény tartozik). Láthatjuk tehát, hogy a beporzás az még nem a megtermékenyülés, csak az ahhoz vezető út első elengedhetetlen állomása. A pollen (hétköznapi nevén virágpor) különböző utakon juthat a bibére, vagyis a magkezdemények közelébe. (Úgy gondolom, kedves olvasóim tisztában vannak vele, hogy a virágnak mely része a bibe és mely része a virágport tartalmazó porzó, ezért itt most nem írok róluk külön.)

Mesterséges megporzásnak nevezzük azt a folyamatot, amikor a bibére mi juttatjuk rá valamilyen segítséggel a polleneket. Ez lehet egy csipesz, amivel a porzószálakat megfogjuk, majd kitépjük, és a bibére kenjük a kiszóródó polleneket. Csipesz helyett akár egy fűszál is megteszi vagy éppen egy vattás fülpiszkáló. Ha a vattás megoldást választjuk, úgy járhatunk el legegyszerűbben, ha a kinyílt virág porzóihoz érintjük a vatta felszínét, és néhány csavaró mozdulatot végzünk, és ezt egy másik hasonlóképpen kinyílt virágon megismételjük. A folyamat közben a vattaszálakon fennakadó pollenek szerencsés esetben a bibére kerülnek. A megporzásnál figyelnünk kell arra, hogy a bibék és a porzók is érettek legyenek a beporzásra. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bibekaréjok (a bibe egy, de leginkább több kisebb-nagyobb hosszúkás képződménye) nyitott állapotban legyenek és a porzókból a pollen szabadon ki tudjon áramlani (szinte „füstöl"). Ha mindezt valaki egy növény egy virágán, illetve több virág között végigcsinálja, gyakran tapasztalhatja, hogy ez a méhecskeszerep neki nem megy. Nem sikerül a megtermékenyülés, vagyis a pollenből kijutó hímivarsejtek nem jutnak el a magház női ivarú sejtjeihez. A kudarc oka az esetek nagy részében az, hogy a pozsgás növények zöme idegen megporzás segítségével tud ivarosan szaporodni, vagyis önsteril. Az idegen megporzás feltétele azonban egy másik magról kelt, azonos fajú (némileg eltérő genetikai adottságú) növény. Ahhoz tehát, hogy „magfogásra" késztessem növényeimet, ugyanabból a fajból, szükség van legalább még egy másik magról kelt egyedre (itt hangsúlyozni kell a másik magról kelt egyedet, hiszen a vegetatív úton szaporított dugványok ivaros szaporodás szempontjából ugyanazon a növénynek tekintendők). Az egyik növény virágának pollenje rá kell kerüljön a másik növény virágának bibéjére vagy fordítva. Az esetek többségében azonban még egy egyed nem is elegendő, mert csak szerencsés véletlennek köszönhetően fognak egyszerre virágozni. Ha valaki biztosra akar menni, akkor annak minél nagyobb egyedszámot kell tartania ugyanabból a fajból (általában 3-5 egyed elegendő szokott lenni). Egy kezdő azonban arra törekszik, hogy minél változatosabb növényanyagot tudjon összeállítani, minél kisebb helyen és minél olcsóbban. Az lenne tehát a legjobb, ha olyanok lennének a növények, hogy a virág saját virágporával is meg tudjon termékenyülni, mert így egyetlen egyed elég lenne egy fajból ahhoz, hogy magot tudjunk produkálni. Felmerül a kérdés, hogy vannak-e olyan növények, amelyek képesek saját virágporral is megtermékenyülni, ha vannak, melyek ezek? A válasz természetesen, hogy vannak a pozsgások között is szép számmal úgynevezett önmegporzó (autogám) és természetesen egyben önmegtermékenyülő növényfajok. A megporzás legegyszerűbb esete ez, amikor a virág saját virágpora jut saját bibéjére. Ez csak kétivarú virágokon történhet (ott, ahol a bibe - ami a női ivart - és a porzók- ami a hímivart jelöli - egy virágban található). Feltétele pedig az, hogy egy időben legyen érett állapotban a pollen és a bibe, illetve magkezdemény egyaránt.

Az önmegporzásnak (autogámia) két alapvető típusa lehetséges. Ritkább esetben a virág ki sem nyílik és bimbó állapotban megtörténik a megtermékenyülés - ezt nevezzük zárt önmegporzásnak (cleistogamia). A kaktuszvilágban is vannak ilyen növények, ők a Frailea nemzetség szinte minden és a Cleistocactusok sok faja. Azonban még ezek a fajok is, a számukra kedvező körülmények között kinyitják virágaikat. Ebben az esetben is lehet önmegporzás, amit már nyitott önmegporzásnak (chasmogamia) nevez a szakirodalom. Az önbeporzásra is képes kaktuszok nagy része az utóbbihoz tartozik.

Meg kell azonban jegyezni, hogy az önbeporzás a növények számára nem a legmegfelelőbb ivaros szaporodási mód. Jól bizonyítja ezt, ha összehasonlítunk egy önmegtermékenyült Mediolobivia (ma Rebutia) virág termését egy idegen beporzás utáni terméssel. Az idegen megporzás után a magszám akár a 10-15 szerese is lehet az önmegporzással nyert magszámnak, és a léha (csíra nélküli mag) magok aránya is jóval kedvezőbb az előbbi esetben. (A Fraileaknál ugyanez tapasztalható, nagyon sokszor a fajazonos idegen megporzás és megtermékenyülés esetén a magvak is nagyobb méretűek! Szerk.) A legtöbb növény (nemcsak kaktusz) igyekszik az önbeporzást elkerülni. Ennek számos esete lehetséges. Legegyszerűbb, ha a bibe és a porzók úgy helyezkednek el, hogy ne érhessenek egymáshoz. Általában azonban a bibén vannak olyan kémiai felismerő helyek, ahol a saját virágport felismerik, és vegyi anyagokkal megakadályozzák a hímivarsejtek bejutását a magkezdeményekhez. (Ezek összetett fehérjék, un. cukorfehérjék vagy glikoproteidek, itt egyszóval lektinek. Szerk.) Érdekes szélsőséges esetet lehet megfigyelni a Notylia orchidea nemzetségbe tartozó egyik faj esetében, ahol egy virág bibéjére mérgezően hat saját pollenje, és ha mégis rákerül, a virág el is pusztulhat (nem a növény pusztul el, csak az illető virág).

Felmerülhet a kérdés, mi okozza, hogy akár ugyanazon nemzetségen belül is találunk önmegporzásra képes fajokat, még a fajok nagy része erre nem hajlandó. Ennek számos fenológiai és megporzásbiológiai vagy akár biogeográfiai oka lehet. Úgy gondolom, nem merülök bele ezek fejtegetésébe, csak két érdekes gondolati példát jegyzek meg. Köztudomású, hogy a kaktuszok és más pozsgások is színpompás virágaikkal a rovarok figyelmét kívánják felkelteni (és eredetileg nem a miénket), azaz kivétel nélkül rovarok vagy másféle állatok közreműködését használják fel a megporzáshoz. Yucca-k például a yukkamoly közreműködésével termékenyülnek meg. Bizonyos esetekben előállhat azonban, hogy egyes területekről kipusztulnak ezek a molylepkék. Ez egyben azt is jelentené, hogy a Yucca fajok sem tudnának tovább szaporodni, tehát bizonyos idő után a Yucca-k is kipusztulnának. Ha azonban a Yucca egyedek között vannak olyanok, amelyek képesek az önbeporzásra, akkor ezek fennmaradása biztosítja az adott területen a Yucca populáció fennmaradását. Az önbeporzás tehát ebben esetben lehet evolúciós előny. Na igen, de akkor hol a probléma, miért nem a jó a növényeknek, ha mindjárt minden egyed öntermékenyülő, hiszen akkor elkerülhetnék az ilyen problémákat? Az élővilág arra 'törekszik', hogy minél változatosabb genetikai felépítése legyen az egyes egyedeknek egy-egy populáción belül. Ha minden egyed öntermékenyüléssel szaporodna, nem lenne lehetőség a genetikai állomány cseréjére és új kombinációk létrehozására, ami rövid távon az alkalmazkodás, hosszú távon pedig az evolúció lelassulását, vagy ilyen formájú megszűntét eredményezné. Az akadékoskodók most megkérdezhetik, hogy akkor mire jó mégis az önmegporzás. Ha nagyon röviden akarok válaszolni, akkor azt kell mondjam, hogy időhúzásra. Ha egy populációt így vagy úgy életben lehet tartani egy ideig, akkor lehetőség nyílik, hogy a megváltozó körülményeknek köszönhetően esetleg újra megjelennek a molyok vagy valamilyen más faj új beporzókat hoz magával és máris kész a keveredésre. A példa egy kitalált példa, ilyen megfigyelésekről nem tudok, de elvileg a fent vázolt események lejátszódhatnak. A pozsgás növények nagy részénél ugyanis nincs ilyen erős egymásra utaltság egy rovarfaj és növénynemzetség között (legalábbis az esetek nagy részénél nem ismert).

Egy másik inkább biogeográfiai jellegű példa. Képzeljünk el egy lakatlan szigetet, ahová új növények és állatok telepednek meg. Az első növénymagok között vannak olyanok, amelyekből egyetlen csírázik ki az egész szigeten. Ha ez a növény nem képes önmegporzásra, elpusztulása után, maga a faj is kipusztul a szigetről. Ha képes rá, akkor egy életerős (de azonos genetikai állományú) populációt hozhat létre, és várhatja, hogy hátha egy ugyanolyan fajhoz tartozó növény magja ugyancsak kiköt azon a szigeten, ami után esély nyílhat az idegen megporzásra (így a genetikai állomány rohamos megváltozására). [Az „időhúzás" mellett nagyon fontos az ön- és az idegenbeporzás egymás melletti alternatív fennmaradása, amely ha nem is olyan valószínűségű génkeveredést tesz lehetővé, mint ha csak idegenbeporzás lenne, de mégis fenntartja azt. Továbbá megjegyzendő, hogy a testi sejtekben is folyamatosan képződik genetikai változás, mutáció, csak nem olyan gyorsan és mértékben. Az ivarsejtképződésnél ezek a változékonyságot fokozó jelenségek (rekombinációk) ugyanúgy folytatódnak és öntermékenyülés esetében is bizonyos határok Között léteznek. E két ok miatt lehetnek életképesek az önbeporzó fajok populációi is, megfelelően nagy egyedszámban. Szerk.] Most nyilván mindenki elképzelt egy csendes-óceáni szigetet, de ha jól belegondolunk, a szárazföldön is léteznek olyan szigetek amelyek az egyes növények vagy állatok számára jól körülhatárolt és át nem léphető akadályt jelentenek. Képzeljünk el pl. egy erdővel körülvett mészkősziklát, ahol már kaktuszok is előfordulhatnak pl.: Mexikóban. Manapság igen népszerű Turbinicarpus nemzetségben kevés olyan fajt találunk, amely hajlandó az önmegporzásra. Ezek egyike a T. swobodae. Ez a faj, ha nem is erdővel körülvett mészkősziklákon él, de mindenesetre olyan mészkősziklákon tenyészik, amelyről továbbterjedni nem képes. Az okát ugyan nem tudom, de nyilván valami hasonló szigetprobléma. Ez(ek) a mészkőszikla(ák) a T. swobodae számára ugyanolyan szigetek, mintha tenger venné őket körül. A populáció genetikai állománya minden valószínűség szerint nagyon egyhangú, de ezzel képes az adott helyen népesebb populációt fenntartani. Ha ezer években gondolkozunk, akkor ez és a hozzá hasonló túlspecializált fajok halálra vannak ítélve. Ez nem feltétlenül kipusztulást jelent, lehet egy másik fajba való beolvadást is. Ha elképzeljük pl. egy másik Turbinicarpus faj megjelenését a területen, akkor előbb-utóbb hibridizáció léphet fel, ami megváltoztatva mindkét faj genetikai állományát egy újat, akár teljesen más külső alakban is elütő felépítést hozhat létre. A T. swobodae tehát most kivár (időhúzás), míg egy másik T. swobodae populáció (ha van egyáltalán ilyen) vagy egy más Turbinicarpus taxon meg nem jelenik, készen kimozdítani őt az egyhangú holtpontról.

Egy kicsit talán túl messze kalandoztam a biológia rejtelmeiben (remélve, mindenki számára érthető módon), úgyhogy ideje lenne rátérni azokra a fajokra és nemzetségekre, amelyek miatt most a kedves olvasó valójában kíváncsi az írásomra.

Már felmerült több latin név a fentiekben. Említettem két nemzetséget is, ahol szinte minden faj hajlandó az önmegporzásra.

FRAILEA (genus)

Biztosan önmegporzó fajokkal rendelkezik a Frailea-k nemzetsége. Dél-Amerikában élő (Brazília, Uruguay, Argentína, Bolívia) számos fajuk a kaktuszvilág igazi törpéi közé tartozik. Az egyes fajaik Dél-Amerika nagy kiterjedésű füves vagy szavannaszerű tájain messze terjednek. A nagy area-nak (elterjedési terület) köszönhetően rendkívüli a változatosság egy-egy „fajon" belül, ami nagyon nehézzé teszi a rendszerezésüket. Sok Frailea név van forgalomban, de ezek nagy része szinonim vagy nem érvényes név (nomen nudum, illetve nomen invallidum). Ezért személyes véleményem szerint, aki el akar mélyedni a Frailea nemzetség rejtelmeibe, annak szerencsésebb gyűjtőszámos növényeket beszerezni, és nem pusztán a neveket gyűjteni.
A mindössze néhány cm-es kifejlett hajtásaik leginkább lapítottak vagy vékony oszloposak, gyakran kis telepet képeznek. Színük általában a zöldtől a barnáig változik, szinte minden árnyalatban. Virágaik a növény testéhez viszonyítva rendkívül nagyok, szinte mindig sárgák, esetleg piros közepűek és leginkább a Notocactus fajok virágaira emlékeztetnek. Magjaik is viszonylag nagyok, fajra jellemző felépítésűek és az Astrophytum fajok magjaira hasonlítanak. (Az Astrophytum nemzetséggel, a virág, a termés és a mag felépítésében kimutatható hasonlóság miatt egyes rendszerezők szerint, bármennyire is távoli az elterjedési területük, rokonságot mutatnak. Szerk.) Fajaik híresek arról, hogy a ki nem nyílt virágok is megtermékenyülnek (cleistogamia) és arról is, hogy a magok rendkívül rövid ideig csíraképesek (néha csak 2-3 hónapig, de sokszor akár egy évig is). Vetésük nem okoz különösebb problémát, de a mexikói növényekhez szokott magvető a megszokottól erősebben árnyékoljon, és az öntözéssel sem bánjon olyan szigorúan. Gondoljunk bele, hogy több fajuk füvek között, sokszor bokrok alatt él és az esős évszakban jóval több csapadékot kap, mint a félsivatagi vagy sziklagyep lakó kaktuszok. Érdemes őket az első teleltetés előtt egy kicsit jobban ellátni tápanyaggal, mert a kis magoncok könnyen kiszáradnak, ha nem érik el a megfelelő testméretet vagy túl intenzív napsugárzás éri őket. Egyébként kis termetük ellenére hihetetlen gyorsan nőnek (egyéves korukban sokszor megelőzik a nagy termetű kaktuszok magoncait). Általában a második évben már kihozzák az első bimbóikat, amelyek csak optimális esetben nyílnak ki. (Az optimális körülmények általában a virág kialakulása alatti nem magasabb, mint 28 °C és nem alacsonyabb, mint 24 °C napi legmagasabb hőmérséklet, kb. 70%-nyi relatív levegő-páratartalom és intenzívebb megvilágítás. Szerk.) Ha kinyílnak, mindenképpen porozzunk, akár a saját virágporral is, mert bővebb magtermést remélhetünk. Egyébként a termésenkénti magszám csak ritkán haladja meg a 20-at, legtöbbször 10 körül vagy az alatt mozog.
A Frailea nemzetség ma Magyarországon méltatlanul hanyagolt. Néhány fajhoz lehet csak hozzájutni belföldön, és a gyűjtemények nagy részéből hiányzik. Annak ellenére így van ez, hogy apró termetüknek köszönhetően kis területen is szép gyűjteményt lehet belőlük létrehozni, szaporításuk és tartásuk pedig egyáltalán nem nehéz. Több fajuk egyébként rendkívül dekoratív tövisezettel rendelkezik. Sajnos monografikus összefoglaló irodalmuk még nincs, így a nevek százai között elég nehéz kiigazodni. Mindezeket figyelembe véve, mindenki számára csak ajánlani tudom, főleg kezdőknek vagy hellyel alig rendelkező gyűjtőtársaimnak.

BLOSSFELDIA

A nemzetség egyetlen faja (bár egyes rendszerezők szerint több faj vagy alfaj, illetve változat létezik) arról híres, hogy ő a kaktuszvilág legkisebb termetű tagja. Az egyes növénytestek saját gyökéren alig érik el vagy el sem érik az egy cm-es átmérőt, magasságuk pedig néhány milliméter. Argentína és Bolívia magashegységeiben elterjedtek. Több néven forgalomban lévő fajaik valószínűleg csak helyi változatok, esetleg alfajok. Kultúrában majdnem mindig oltva láthatjuk őket. Ilyenkor megnyúlnak, és abnormális módon nagy telepet képeznek. A növények zöld színűek, virágaik kicsik, fehérek és külső segítséggel önmegtermékenyülők.
Érdekességük miatt egyetlen komolyabb gyűjteményből sem hiányozhatnának. Szaporításuk szinte csak oltással történik, így azokból a gyűjteményekből valószínűleg hiányozni is fog, ahol az oltott növényeket kerülik. Magról kicsinysége és rendkívül lassú növekedése miatt elég nehéz felnevelni, bár a saját gyökéren élő növények nem feltétlenül kényesek (10-15 éves magról, saját gyökerükön, megfelelő talajon nevelt növények 8-13 mm átmérőjűek. Szerk.) Az oltványoknál arra legyünk figyelmesek, hogy az alany lehetőleg ne melegigényű legyen, mert a meleg teleltetés nem feltétlenül kedvező a Blossfeldia egyedeknek.

REBUTIA (genus)

Rebutia (ma ebbe a nemzetégbe tartoznak az Aylostera, Mediolobivia és Rebutia fajok).
Hazájuk Argentína és Bolívia. Legnagyobb választékban a két ország határvidékén tenyésznek sziklás, száraz magashegyvidéki (úgynevezett xeromontán) környezetben. Több fajuk felhatol az Andok 4000 m-es magassági zónájába. Törpekaktuszok ők is, általában az 5 cm-es átmérőt sem érik el. A legtöbb faj a természetben magányosan fordul elő, legfeljebb az idős példányok hoznak 2-3 sarjat. A kultúrákban azonban sokszor megváltoznak, testük megnő, és rohamosan sarjadásnak indulnak. Ezt a túlzott sarjképzést vissza lehet fogni kevesebb tápanyag- és vízbevitellel. Testalkatuk, tövisezetük és virágaik rendkívül változatosak. Olyannyira jellemző ez a változatosság, hogy több más-más néven szereplő képviselőik egymás szomszédságában élnek és valószínűleg kereszteződnek is (bár itt a hibridizáció nem biztos, hogy jó fogalom). Ezért az egykor érvényben lévő nevek egy részét ma már el sem fogadják, csupán csak szinonimáknak tekinthetők. Az összevonások és átsorolások még továbbra is napirenden szerepelnek (bár ezek nagy része szerény véleményem szerint teljesen felesleges. - Legutóbb például a Rebutia nemzetséget besorolták a Lobivia-k közé, a Lobivia-kat pedig az Echinopsis nemzetségbe olvasztották - azt hiszem, ezzel átestek a ló túlsó oldalára).
A nemzetségen belül a Mediobivia alnemzetség képviselői között találunk a legnagyobb számban önmegtermékenyülésre hajlamos fajokat. Meg kell jegyezni azonban, hogy a magszám ekkor jóval kisebb, mint idegen megporzás esetén. A fajok tartása rendkívül egyszerű, kezdőknek is kiváló gyakorló növények. Kicsik, telepképzők, feltűnően színes és nagy virágaikat nagy számban hozzák tavasszal, egy részük pedig magától is magot hoz. Azt hiszem, ennél több indok nem is kell, hogy megszeressük őket.
Mindezek ellenére az általam ismert hazai gyűjteményekben csupán néhány jól ismert képviselőik találhatók, sokszor teljesen téves néven vagy név nélkül. Csupán néhány gyűjteményt ismerek, ahol az igazán szép és értékes fajok is fellelhetők. Ezt a nemzetséget nemcsak a kezdők figyelmébe szeretném ajánlani, hanem a többéves tapasztalatokkal rendelkező gyűjtőknek is, mert higgyük el, hogy a Rebutia-k között is találunk olyan szép és ritka fajokat, mint az észak-amerikai ritkaságok között. Egy kicsit ellentmondásosnak érzem, hogy a nemrég felfedezett ritkaságokból (Turbinicarpus alonsoi, Aztekium hintonii, stb.) szinte minden nevesebb hazai gyűjtő begyűjtött már néhány példányt, ugyanakkor még nem is hallott olyan kaktuszról, mint pl.: a Rebutia torquata. Pedig a szépség és ritkaság terén semmivel sem kisebbek erényei, csak éppen nem a Turbinicarpus-okhoz tartozik.

NOTOCACTUS

Elterjedése és élőhelye szinte megegyezik a Fraileea-knál leírtakkal. Közepes és kis termetű fajok tartoznak ide. A Frailea-khoz hasonlóan rendkívül variábilisak.
A nemzetség fajairól, taxonjairól, azok tartásairól, stb. mindent megtalál a kedves olvasó a POZSGÁS-TÁR korábbi számaiban, Rácz László írásaiban. A publikációkban külön jelölve vannak az öntermékenyülésre hajlamos fajok.

MELOCACTUS

A Kaktuszos-suli előző számában már jellemeztem a nemzetséget. Itt csupán annyit jelzek, hogy a fajok zöme öntermékenyülő, és csak magról szaporítható. A magok több évig megtartják rendkívül jó csíraképességüket (8-10 év is lehet. Szerk.). Néha megfigyelhető, amint a termésben már kicsíráznak a magok.

SETIECHINOPSIS

Egyetlen faja ismert a S. mirabilis. Argentínában élő faj érdekessége, hogy rendkívül hosszú virágát éjszaka nyitja, ami illatos és csak egy fél napig „él". A növénytest maga nem feltűnő, mondhatni nem túl dekoratív, mintha egy kicsit megnyúlt oszlop lenne. A feltűnően hosszú virágcső valószínűleg beporzásspecialista rovarnak köszönhetően alakult ki. (Nem valószínű, hogy kolibrik poroznák be, hiszen ők nappal táplálkozó madarak. Sokkal valószínűbb, hogy egy hosszú pödörnyelvű lepke pl.: egy szenderfaj lehet, ami a beporzást végzi). Kultúrában nem igazán szoktunk törődni a faj beporzásával, hiszen bőven hoz magot öntermékenyüléssel is.

CLEISTOCACTUS

Dél-Amerikában élő karcsú, elfekvő vagy felálló, leginkább tőben sarjadó oszlopkaktuszok nemzetsége. Általában magashegységi környezetben, tűző napon vesznek fel igazán szép tövisezetet. így kultúrában mi is a legnaposabb helyre tegyük. A legjobb, ha fólia alatt, legfeljebb egyrétegű árnyékolót használva neveljük őket.
Mint latin nevük is mutatja, öntermékenyülő fajok alkotta nemzetség. Egyetlen szépséghibájuk van, hogy általában 10-20 éves korukban virágoznak először.

A kaktuszvilág további nemzetségeiben is találunk 1-2 vagy kevés (Mammillaria, Eriocereus, Echinofossulocactus, Parodia, stb.) fajt, amely hajlamos az önbeporzásra, de ez jóval ritkábban fordul elő, mint a fent bemutatottaknál. Arra sajnos nem tudtam vállalkozni, hogy az összes önmegtermékenyülő kaktusz-, illetve pozsgásfajt összegyűjtsem. [Az önmegtermékenyülés jelensége néha önsteril fajok egyes egyedeinél is megtörténhet, egyedi sajátságként (pl.: genetikai mutáció hatására) és ekkor spontán öntermékenyülésnek nevezzük. Előfordulhat azonban, hogy távoli rokonságú fajok - ha a virágporon létrejön a bibe (lektinjei, felismerő cukorfehérjéi) hatására a pectináz enzimtermelés (sejtfalbontó enzim, ami a hím ivarsejtek eljutását segíti elő a petesejtig és az ellenlábassejtig a megtermékenyülés érdekében) - pollenjei segítheti saját hímivarsejtek bejutását. Erre kevés bizonyító példa van, mint ahogy a 2000/2. számban írtuk. Szerk.] Ami az egyéb pozsgásokat illeti, náluk még ritkábban fordul elő ez a jelenség (pl.: varjúhájféléknél-Crassulaceae, porcsinféléknél-Portulaccaceae, stb., de a közkedvelt kristályvirágfélék családjában - Aizoaceae - nem ismerek önbeporzó fajokat). Egyébként az egyéb pozsgások szaporítása sokszor sokkal egyszerűbb dugványokról, mint magról. Ha valaki mégis magról akarja őket szaporítani, nincs más hátra, mint valamelyik magkereskedésből megrendelni a kívánt faj magjait.

Irodalom:

  • Haraszty Á. (1983): Növényszervezettan, növényélettan. Tankönyvkiadó, Budapest
  • John Pilbeam (1997): Rebutia. Cactus File Handbook, UK
  • Mészáros Z., Szabó D. (1971): Törpe kaktuszok. Mezőgazdasági kiadó, Budapest

Deli Tamás
biológus
Gyomaendrőd

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.