Kaktusz - legek I.

Debreceni Pozsgástár
46. oldal

A minap (egész pontosan január hónap végét írjuk; odakünn jeges fuvallatok kavarják a hópelyheket, a hideg mértékét az elcsépelt „farkasordító” jelzővel lehetne a leginkább érzékeltetni ) úgy döntöttem, a téli kaktuszos uborkaszezont megpróbálom hasznosan tölteni, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva erre az időszakra vonatkozóan, beleástam magam a szakirodalomba. Épp a „Pozsgástár” korábbi számait lapozgattam, amikor is Rigerszki Zoltán barátom Chorisia nemzetséget bemutató kiváló írását olvasva szeget ütött a fejembe egy érdekes gondolat. Mi lenne, ha szeretett lapunk hasábjain olvashatnánk a Cactaceae család legjeiről?
Egyrészt, mert igen sok érdekes dologra lehetne rávilágítani a témával kapcsolatban, mely az újdonság erejével hathat még a sokat tapasztalt, tájékozott kaktuszgyűjtők számára is, másrészt viszont lehetőséget ad arra, hogy a kissé „szégyenben maradt” kaktuszgigászok - némileg szatirikusan fogalmazva - „visszavághassanak” a Dr. Nemes Lajos nagyszerű cikkében bemutatott Adansoniáknak.
Ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom bemutatni a kaktuszok népes famíliájának néhány kirívó, extrém képviselőjét, melyek valamilyen egyedülálló paraméterük alapján rászolgálhatnak a címben szereplő titulusra. Így aztán nekiláttam a komoly nyomozói feladatnak is beillő információgyűjtésnek, a legkülönösebb tulajdonságokkal bíró növények utáni kutatásnak, melynek eredményét - reményem szerint minél pontosabban- megpróbálom a kedves olvasóközönség elé tárni a most induló sorozat keretében.

Nyíló virágok és rengeteg bimbó.Nyíló virágok és rengeteg bimbó.

Elsőként a Kaliforniai-félsziget és a Sonora sivatag endemikus óriását a Pachycereus pringlei-t (S. Watson) Britton & Rose 1909 szeretném bemutatni. Ez a faj elképesztő testméretével érdemelte ki, hogy ő lett az, akire sikerült ráhúzni a „legnagyobb” emberi szemléltető jelzőjét.
Kezdetnek talán nézzük a száraz tényeket, vagyis a növény leírását. A növény teste kifejlődve fa alkatú, tőben ritkábban koronában gyakrabban egyaránt elágazó, rendkívül széles alapjánál elérheti a 1, 5 m2-es átmérőt; az idős korban pár méteres kivétel nélkül elfásodó szárrésze 2 méteres magasságnál, mintegy 60 cm széles lehet. A magasságát illetően eltérő információk láttak napvilágot; az eredeti leírás alapján Britton & Rose 11 méteres magasságot adnak meg. Az újabb kutatások, értekezések már beszámolnak 20 m magas példányokról is. A legnagyobb példányok súlya becslések szerint körülbelül 25 tonna vagy több lehet!
A epidermisz kékeszöldtől a sötétzöldig változhat, az idős növényeken kifakul, sárgászölddé válik. A tompa bordák egyenes lefutásúak, számuk 10-17. A sűrűn álló, fehér filces, az idő múlásával ( kb 40-60 cm-es magasságuknál ) elszürkülő areolákat fehér filcléc köti össze egymással, ezáltal szalagszerűen futnak végig a borda élén. A virágzó areolák megnagyobbodnak és barna filcesek lesznek. A közép-, ill. peremtövisek nem különülnek el élesen egymástól, bár azért 1-3 középtövis kiemelhető a többi közül, hosszuk 3 cm, színük szürkésfehér sötétebb csúccsal; a 7-10 permtövis színe hasonló a középtövisekéhez, némileg rövidebbek. Előfordul, hogy egészen hosszú, akár 12 cm-es töviseket fejleszt. Idővel az összes tövis kihullik az areolákból, és a korosodó növény már nem fejleszt újabbakat.
A tölcséres, harang alakú, fehér, 8 cm hosszú virágok éjszaka nyílnak és a következő nap is nyitva maradnak; a virágcső rövid, apró pikkelyekkel borított, az axillákban nagy mennyiségű szevzel képződik; a magház filces. Az 5-7 cm átmérőjű, gömbölyded termések sárgásbarna filccel borítottak, erősen sertetövisesek. Fényes, fekete magjai kb. 3 mm-esek. Elterjedése: Mexikó a Kaliforniai-félsziget sivatagos területein - San Felipe, Vizcaino, Magdalena régiókban, az északi szélesség 31°20´ -tól délre, 0-950 m tengerszint feletti magasságig, valamint a Kaliforniai-öböl szigetein, ill. a Sonora sivatag nyugati részén, bár itt szinte kizárólag a partvidéken fordul elő.
A faj latin nevének a jelentése a következő: a Pachycereus nemzetségnév egy összetett szó, (öreget) a „pachy” definíciója vastag, széles, mely a megvastagodott szárrészre utal, míg a „cereus” megfelelője a magyarban az „oszlopos” kifejezés. Sereno Watson a faj nevével Cyrus Guernsey Pringle (1838-1911) ismert amerikai botanikus előtti tiszteletét nyilvánította ki. Ő a 19-20. század fordulójának egyik leghíresebb, legismertebb kaktuszgyűjtője és a témakör elismert szakértője volt, akinek számos szúrós növény felfedezését köszönhetjük. 1880 és 1909 között nagy lelkesedéssel kutatott új kaktuszfajok után, első sorban az Egyesült Államok és Mexikó területén. A pozsgástermesztés egyik úttörőjének számított, vermonti farmján próbálgatta megszelídíteni a vadon növényeit és segített elindítani egy folyamatot- a kaktuszok gyűjtését-, mely a 20. század egyik legnagyobb sikertörténetének bizonyult (legalábbis botanikai, kertészeti és kedvtelési szempontból). Főállásban a Vermonti Egyetem herbáriumának igazgatói posztját töltötte be több éven keresztül.
A Pachycereus pringlei óriási termetének köszönhetően nem tudott sokáig elrejtőzni a korabeli botanikusok elől (ellentétben például a Turbinicarpus nemzetség törpe termetű képviselőivel, melyek a közelmúltban jó néhány újdonsággal szolgáltak és szerintem még tartogatnak meglepetéseket az elkövetkezendő években), sőt az itt élő indiánok szinte ősidők óta ismerik és csodálják őket. Az amerikai kontinens felfedezése után híre bejárta az egész világot. Talán ennek tudható be az a rengeteg elnevezés, melyeket a köznyelvben lelhetünk fel (több nyelvterületen) a Pachycereus pringlei neveként. Ízelítőül néhány ezekből a teljesség igénye nélkül: Cardón, Cardón Gigante, Cardón Pelón, Elephant Cactus, Sagueso, Sahuaso, stb.
A Cardón elnevezésnek történelmi gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. 1535-ben Hernando Cortes, mikor megérkezett a Kaliforniai-félszigetre ( ekkor ő még úgy vélte, hogy egy szigetre tévedt ) a sok tövises növényről Isla de Cardón-nak, magyarul bogáncs szigetnek keresztelte el. Ez a kifejezés a későbbiekben-természetesen- a legnagyobb termetű „bogáncsra” ragadt rá.
A Pachycereus pringlei-t elsőként Sereno Watson írta le 1885-ben Cereus pringlei néven.1909-ben Nathaniel Britton és Joseph Rose az általuk felállított Pachycereus nemzetségbe helyezte 9 fajtársával egyetemben. Ezt a nemzetséget 4 évvel korábban Alwin Berger a Cereus nemzetség alnemzetségeként alkalmazta, majd hosszú éveken át senki nem piszkálta a taxont. Arthur Gibson és Karl Horak 1978-ban napvilágot látott tanulmányukban megállapították, hogy a Pachycereusok evolúciós fejlődése szoros kapcsolatban áll a Lophocereus ill. Marginatocereus nemzetségekkel, bár azt megjegyezték, hogy szükség van ezen fajok filelogenetikai kapcsolatainak kielégítő vizsgálatára. David Hunt 1991-ben még tovább lépett, ugyanis a Pachycereus genusba olvasztotta a addig Backebergia, Lophocereus, Neobuxbaumia, Mitrocereus nemzetségekbe tartozó fajokat. Jelenleg "hivatalosan" 12 fajt foglal magába a Pachycereus nemzetség, de a napjainkban is zajló DNS vizsgálatok még alaposan beleszólhatnak az elfogadott álláspontba.
A Pachycereus pringlei a Sonora sivatagban bizonyos területeken együtt él egy másik gigantikus méretű oszlopkaktusszal a Carnegiea gigantea-val, ezeken az élőhelyeken szabadon hibridizálódnak egymással. A Kaliforniai-félszigeten El Rosario térségében pedig a Bergerocactus emoryival hoznak létre intergenerikus hibrideket, amelyeket X Pachygerocereus emoryi névvel illetnek.

Egy még „csemete” korú Pachycereus pringlei Kósik Péterrel barátkozik.Egy még „csemete” korú Pachycereus pringlei Kósik Péterrel barátkozik.

A Pachycereus pringlei leginkább a hordalékos, mélyebben fekvő területeket kedveli, de előfordul sziklás hegyoldalakon, valamint időszakos vízfolyásokban, ill. azok mentén. Kiterjedt, a talaj felszíne alatt sekélyen szerteágazó gyökérrendszerrel rendelkezik, mely így viszonylag nagy felületen, gyorsan képes felszívni a csapadékot, ami későnyári, rövid szubtrópusi záporok formájában hull ebben az éghajlati övezetben. A kifejlett Cardón akár egy tonnánál is több vizet tárolhat belső, húsos szöveteiben. Mivel a kaktusz rendkívül magasra nő és az elraktározott nagy mennyiségű víz miatt súlya sem elhanyagolható, ezért „kénytelen volt” egy rendkívül erős vázszerkezetet, szilárdító szövetet fejleszteni. Ez a belső váz leginkább egymás mellett kör alakban elhelyezkedő, függőleges rudakkal modellezhető, melyek amellett, hogy könnyek, borzasztóan erősek és szívósak is. Ezek olyan tartást adnak a növénytestnek, melynek köszönhetően nagy biztonsággal átvészeli a legerősebb széllökéseket, viharokat is. A virágzási időszak meglehetősen hosszú, márciustól egészen június végéig tart. A virágok a növény felső harmadában jelennek meg igen nagy számban, leginkább a déli oldalra koncentrálódva. Mindig a késő délutáni órákban nyílnak ki, majd egész éjszaka nyitva maradnak, és csak a következő nap délelőttjén zárják szirmaikat. A Pachycereus pringlei azért döntött az „éjszakai műszak” mellett a többi Észak-Amerika délnyugati csücskében honos nagytermetű oszlopkaktusszal egyetemben, mert virágaik megtermékenyítését egy éjszakai állattal, a hosszúorrú denevérrel ( Leptonycteris curasoae ) végezteti el. Az említett repülő emlős természetesen nem merő jóindulatból teszi meg ezt, egyszerűen imádja a nektárt!. A Cardón - fogalmazhatnánk úgy is - kényszerből választotta ezt a módszert virágai beporzására, ugyanis ezen a „kietlen” tájon nem igazán számíthat a rovarok vagy a madarak és egyéb nappali látogatók áldásos tevékenységére. A virágzási időszakot ezért kénytelen a hosszúorrú denevérek rendszeres, éves vándorlásához igazítani. Ezek az állatok a telet Mexikó déli részén töltik, majd tavasszal visszatérnek északibb otthonukba. A hatalmas oszlopkaktusz, hogy biztosra menjen, szinte tökélyre fejlesztette a „lépre csalás” művészetét. Ezért nem véletlen tehát a virágok fehér színe és mélytorkú tölcséres, harangszerű formája. A virágok nagy mennyiségű nektárt termelnek, melynek különleges illata mágnesként vonzza az éhes denevéreket. Mikor a repülő emlős meglátogat egy virágot, hosszú orrát beledugja a virágcsőbe, ahonnan kinyalogatja a nektárt; eközben viszont rengeteg pollen ragad a fejére, ill. a testét takaró bundájára. Miután elfogyasztotta a virágban található összes nektárt továbbáll és egy szomszédos kaktuszon folytatja a lakmározást, így juttatva pollent a másik virág bibéjére, egyszersmind megtermékenyítve azt. A Pachycereus pringlei és a hosszúorrú denevér rendkívül szoros ökológiai közösségben élnek, úgymond kölcsönösen egymásra vannak utalva. A Cardón életében ezek az állatok rendkívül fontos szerepet töltenek be, mivel a virágok beporzása, majd a termések elfogyasztásával ( nyár végén, téli szállásuk felé vonulva alaposan belakmároznak az érett, ízletes gyümölcsökből ) a magok terjesztése gyakorlatilag kizárólag eme szárnyasokra korlátozódik. Ezért az amerikai környezetvédők nem győzik hangsúlyozni a hosszúorrú denevérek védelmének fontosságát, ugyanis azok esetleges kipusztulása a Kaliforniai-félsziget illetve a Sonora sivatag kaktusz és Agave populációi számára végzetes lehet.

Kósik Péter megtámaszt egy óriási Pachycereus pringlei - t.Kósik Péter megtámaszt egy óriási Pachycereus pringlei - t.

A golflabda méretű, sűrű, serteszerű tövisekkel borított termés megérve kettéhasad, feltárva édes gyümölcshúsát. Egy-egy termés kb. 800 darab magot rejt. A magok csak a kedvező pillanatra várnak, mely megfelelő körülményeket teremt számukra a csirázáshoz. Ez rendszerint a meleg, nyári záporok után következik be. A magnak nem marad túl sok ideje a kelésre, mivel az esőzések elmúltával igazi „gyilkos” időjárás köszönt be, ekkor a levegő hőmérséklete 40 °C fölé emelkedik ez a talajfelszín közelében 70 °C-t is elérhet. Ugyanakkor a nap perzselő sugarai újabb veszélyforrást jelentenek. Megkezdődik tehát az elkeseredett élethalálharc - a túlélésért folytatott küzdelem. A legtöbb esélye annak a magoncnak van, amely szerencsés körülmények között egy „dajkanövény vagy tárgy” oltalmában látja meg a napvilágot. Ezt a védelmező szerepet általában valamilyen bokor, vagy sziklahasadék tölti be és ezek megóvják a pusztító napsütéstől, valamint a növényevők nem túl népes táborától.
De ne gondoljuk azt, hogy az ifjú Pachycereus pringlei teljesen védelmezőire szorul!. A fiatal kaktusz rendkívül sűrű, erős tövisruhát fejleszt, mely valljuk meg, nem lehet valami kellemes az őt bekebelezni szándékozó állat számára. Az idő múlásával szép lassan kiemelkedik a testőr védelmi zónájából és megkezdi önálló életét.
A Cardón nagyon lassan fejlődő növény ( legalábbis élőhelyén, de kultiválva is ), ugyanakkor rendkívül hosszú, matuzsálemi kort élhetnek meg, sokuk 300 évesnél is jóval idősebb lehet. A Pachycereus pringlei populációk számára természetesen az ember jelenti a legnagyobb veszélyt. Az állattartók túlzott legeltetései komoly károkat okoznak, mivel például a kecskék lerágják az egészen fiatal példányok tenyészcsúcsát ( valamiért ezek a rendkívül szívós, értékes tejet adó jószágok nem rettennek meg holmi tövisek látványától ); önmagában ezt még képesek túlélni, viszont a frissen csonkolt felület melegágya a különböző gombabetegségeknek. A helybeli őslakosok már korán felfedezték, hogy a Cardón termése ehető, sőt igen ízletes. A gyümölcshús színe szerint 4 féle típust (vörös, fehér, világos narancssárga, és világos rózsaszín) különböztetnek meg. Hosszú rudakkal szüretelik, majd főleg frissen fogyasztják, kis mennyiséget szárított állapotban elspájzolnak az ínségesebb időkre gondolva. Magjából lisztet is készítettek egykoron, méghozzá úgy, hogy a gyümölcs belsejét egy lapos kőre kiterítve a napon megszárították, ezután pedig megőrölték. A jezsuita misszionáriusok jóvoltából tudjuk, hogy az őslakosok fájdalom csillapításra használták a töviseitől megtisztított növénytest darabokból készült főzetet.
Végezetül essék néhány szó kultúrában való tartásáról. Nem túlzottan kényes fajról van szó, mely gyűjteményekben nevelve lassan, de az eredeti élőhelyeikhez viszonyítva jóval intenzívebben, gyorsabban fejlődik. Általános kaktuszföld kiváló termesztő közeg számára, melyet durva, vulkanikus kőzettörmelékkel tehetünk még inkább vízáteresztővé. Ennek főként a kora tavaszi, illetve késő őszi időszakban van nagyobb jelentősége, ugyanis hűvös időben gyökérzete könnyen károsodhat. Lehetőség szerint tartsuk tenyészidőszakban szabad ég alatt, tűző napon, mivel itt fejlődik a legjobban és így sokkal szebb példányokat nevelhetünk, mint üvegházban vagy akár a lakás legvilágosabb szobájában. Teleltetni teljesen szárazon kell, - ez nagyon fontos - lehetőleg világos, 5-10°C-nál nem hidegebb helyen. Szaporítása elsősorban magvetéssel történik. A magoncok igen gyorsan fejlődnek, bár kb. 4-5 éves korukban ebben némi megtorpanás figyelhető meg. Gombabetegségekre kissé érzékenyek, főként hűvösebb, nyirkos időben. Sajnos arra vonatkozóan nem találtam utalást, hogy kultúrában mikor hozza első virágait, de véleményem szerint a Pachycereus pringlei tipikusan az a faj - némi képzavarral élve a „kaktuszok diófája” - amelyet az ember nem önmagának, hanem gyermekének, unokájának nevel, feltéve, hogy az utódok az évek során sikeresen megfertőződnek eme szenvedéllyel. Mindazonáltal nyugodt szívvel ajánlom a vállalkozó kedvű - és nem utolsó sorban az elegendő hellyel rendelkező - gyűjtőtársaimnak ezt a szép oszlopkaktuszt, mely előkelő helyet foglal el a legnagyszerűbb pozsgások rangsorában!

Képek a szerző felvételei.

Tóth Norbert
Debrecen

Irodalom:

  • Anderson, E. F. 2001.The cactus family Timber Press Portland, Oregon
  • Fleming, T. H. 1989. Climb Every Cactus. BATS. Vol 7, No 3:3-6.
  • Fleming, T. H. 1991. Following the Nectar Trail. BATS. Vol. 9, No. 4:4-7.
  • Chamlee, B. 2003 Los Cabos Guide: Cardón cactus, Pachycereus pringlei www LOSLABOSGVIDE. LOM
  • Nemes, L. - Szabó, D. 1981 Kaktuszok, Mezőgazdasági Kiadó Budapest

A fenti cikk megjelent a Magyar Kaktusz és Pozsgás Társaság kiadásában megjelenő Debreceni Pozsgástár 2004. 4. számában.

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.