A Sansevieria nemzetség - Erősen szukkulens, szárazságtűrő fajai, és változatai I.

Debreceni Pozsgástár
206. oldal

Zusammenfassung: In diesem Artikel kann über eine vernachlassigte Pflanzengattung, über die Ausbreitungsbereiche, die Namengebung, den Aufbau, die Eigenschaften des Lebensraumes, die Kultivierungsbedürfnisse, die Vermehrung und den Pflanzenschutz ihrer Arten gelesen werden.
Abstract: A disregarded plant genus is introduced by this author. You can read about the dispersal areas, the anatomy, the propagation and the protection of these plants. After that you can get information about the specialities of their habitats and the circumstances of their cultivation.

Az ismert dísznövény kevésbé ismert, sokszor erősen szukkulens fajaival, eredetével, tartásával szeretném megismertetni az olvasót.

Sokszor a legismertebb növénycsoportok a legismeretlenebbek. A Sansevieria név hallatán mindenkinek beugrik az egyik legközönségesebb szobanövényünk a S. trifasciata, hosszú, kard alakú, csíkos leveleivel, de más nem igazán. Pedig a nemzetségnek 60-70 vagy több (szerzőnként különböző) faja, és seregnyi változata ismert. Talán az eltérő tartásmód és a nagyobb méret miatt a pozsgásgyűjtők tábora sem fedezte fel őket, sőt nem is igazán gondol rájuk, mint szukkulens növényekre (hasonlóan, mint a Hoya-k, Pelargonium-ok, vagy pozsgás Bromelia-k esetében). Pedig a nemzetség jó néhány faja szinte „pozsgásabb" sok ismert és kedvelt szukkulens félénél. Szinte konvergens példákkal szolgálnak más növénycsoportok szárazságtűrő fajaihoz. Vannak Aloe-khoz, Agave-khoz, Bromelia-khoz, Gasteria-khoz, Haworthia-khoz, sőt ezek meghatározott fajaihoz hasonló megjelenésű növények e csoportban. Ennek ellenére tudomásom szerint Magyarországon magánszemély alig akad, aki komolyabb Sansevieria gyűjteménnyel rendelkezik, csupán közgyűjteményben találhatók meg kisebb-nagyobb számban (pl. az ELTE Füvészkertben van jelentősebb gyűjtemény, vagy a Debreceni Egyetem Botanikus kertjében.)

Néhány éve (évtizede) még, mint kultúrnövény is több fajuk volt ismert és elterjedt. Népszerű volt a mai gyakori S. trifasciata v. laurenti mellett a S. cylindrica, S. grandis, S. longiflora (vagy kirkii), valamit a S. trifasciata törpe kultúr változatai is („Hahnii", „Silver hahnii", „Golden hahnii"). A cserepes dísznövényválaszték bővülésével azonban fokozatosan kimentek a divatból, a kereskedelem számára eladhatatlanná váltak. (Egy kertész ismerősöm mesélt egyszer egy üvegháznyi virágzó S.cylindrica konténerbe zúzásáról. Szomorú, hogy egy növény is divatjamúlttá válhat, gondoljunk csak a kukoricalevélre, könnyező pálmára vagy a dáliákra.) Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy még a régen elterjedt fajok, változatok beszerzése is mára igen nehézzé vált, szinte csak botanikus kertekből lehetséges.

Az - egyébként kiváló - szukkulens szakirodalom (Jacobsen, Sajeva) is viszonylag mellőzötten kezeli a nemzetséget; megemlítik, de igen kis terjedelmet biztosítanak számára, és csak a fajok töredékét ismertetik. (A felsorolt irodalmak többségének nem is lehetett célja, terjedelmi okokból, a nemzetség részletes ismertetése, ráadásul az életmódjuk is gyakran vitatható e fajoknak. A szerk.) Ráadásul az utóbbi időben a fajok rendszerezésében igen nagy a zűrzavar. Szeretném most bemutatni, népszerűsíteni a méltatlanul „elhanyagolt" Sansevieria-kat.

A Sansevieria-k. elterjedési területe a trópusi Afrika, Madagaszkár, India, Ceylon szavannás, ligetes területei. Linné a Sansevieria-kat még az Aloe-khoz sorolta, ahonnan 1763-ban választotta le Vincentus Pentagna, és adta nekik a Sanseverinia nevet Raimond de Songro San Seviero olasz herceg (1710-1774) tiszteletére. Ebből a névből 1794-ben Thunberg alkotta meg a mai is használatos nevet. A Németországban alkalmazott Bogensehnenhanf, Bogenhanf (íjkender) név utal a Sansevieria-ák eredeti felhasználására: zsinórokat, hálókat és íj húrokat készítettek a növényekből. A Sansevieria-kat kezdetben az Aloe-khoz, később a liliomfélék családjába, legutoljára az Agave-khoz (Agavaceae) sorolták (H. Jacobsen).

A Sansevieria fajok többnyire rövid gyöktörzsű, és talaj feletti szár nélküli növények, de vannak kivételek is. Levelük gyakran kard, vagy hengeres keresztmetszetű, bot alakú. A levél keresztmetszete (lapos, félkör, kör) utal az élőhelyük környezeti viszonyaira. A levél lehet zöld, világos vagy sötétbarna színű. Jellemző faji bélyeg, hogy a gyökérsarjakat föld alatt vagy föld felett hozzák. Viráguk illatos, összetett fürt, buga, fejszerűen vagy hosszan elnyúlóan fürtös.

Tartás:

Talán a legigénytelenebb, legkönnyebben tartható növények. Vegetatív fejlődésük igen szélsőséges körülmények között is megfelelő lehet, de virágfejlődés csak kellően meleg, száraz és világos adottságok által történik meg. Virágzás után nem hal el a virágzó hajtás (mint az Agave-knál), csak a fejlődés, levélképződés fejeződik be a virággal. Kultúrában, a mi éghajlatunkon gyakran elmarad a virágzás. Tartási körülményeik meghatározásánál általános szempontként fogadhatjuk el, hogy a vízraktározás foka alapján a lapos, vékony levelűeket nedvesebb, félárnyékos, a robosztus, hengeresebb fajokat pedig naposabb, szárazabb körülmények között tartsuk. A szakirodalom általában nem javasolja a teljes napfényt, de tapasztalatunk szerint, megfelelő szokatással, különösen az utóbbi csoport, jobban fejlődik ilyen körülmények között. A kevésbé pozsgás fajok a közvetlen napfénytől élénk színüket elveszthetik, fejlődésük lelassul, viszont gyakran pont így hoznak virágot.

Az öntözésre nyáron nem igényesek, de a rendszeres vízutánpótlást meghálálják, s a két öntözés között érdemes kivárni, hogy a talaj felszíne kiszáradjon. Téli időszakban viszont csak mérsékelt öntözést igényelnek, és azt is csak olyankor, ha a helyiség hőmérséklete meghaladja a 20 °C-ot. Rendkívül érzékenyek a lehűléssel egyidejű túlöntözésre. Ebben az esetben a föld alatti részei elpusztulnak, és már csak a levelek kidőlését észleljük. A levegő magas páratartalmát nem igénylik, de nem is érzékenyek rá.

Kifejezetten melegigényes növények. Nyáron 25-30 °C-on fejlődnek a legmegfelelőbben, de télen sem szabad 15 °C alatt tartani, még éjszaka sem. (Szárazon az erőteljesebben pozsgás fajok jól bírják az 5-10 °C éjszakai lehűlést! A szerk.) Az ültetéshez használt földkeverék legfontosabb jellemzője, hogy laza, jó vízáteresztő legyen. A talaj összetételében a szakirodalom ellentmondásos. Az egyik oldal a nehezebb, enyhén agyagos, köves, de laza talajt, a másik a kaktuszföldekhez hasonló, homokos, esetleg tőzeges (pl. Florasca B) keveréket javasolja. Véleményem szerint ennek jelentősége kicsi, ha a talaj szerkezete elég levegős. Az ellentmondás valószínűleg onnan ered, hogy az agyagtartalom rontja a talaj laza szerkezetét (túlöntözés mellett könnyebben elpusztulhat a növény), viszont a talaj tápanyagellátása és víztartás szempontjából kedvezőbb lehet, csökkenti a tápanyag kimosódást, és talaj-élettanilag is előnyösebb. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az agyagos talaj sok esetben igen erős, robosztus növényeket produkál. Az ültető edény milyensége fontosabb szempont. Az a sokat hangoztatott, de véleményem szerint sok növényfaj esetében értelmetlen tanács, miszerint mindig csak egy fokozattal nagyobb cserépbe ültessük növényünket, a Sansevieria-knál teljesen helytálló. Talán a Sansevieria-kra jellemző, viszonylag gyér, sekély és a talajfelszín közelében terjeszkedő gyöktörzs és gyökérzet számára kedvezőbb a kisebb tömegű (esetleg kötöttebb) közeg, különösen ha túl mélyre ültetik a növényt. Sokszor szűkös, repedt cserepekben jobban fejlődnek, mint egy tágasabb edényben. Ezt a tulajdonságot használják ki (főleg a németeknél divat), hogy egyes fajokat (pl.: S. grandis) léckosárban felfüggesztve, az orchideákhoz hasonlóan tartanak, de ezt tudomásom szerint a növények természetes életmódja nem indokolja. Mindenesetre csak akkor ültessük át a növényt, ha az már elkerülhetetlen. A tápanyag utánpótlásra inkább gyakori, öntözővízzel adott, kis töménységű tápoldatot (pl.: Wuxal) javaslok. Fejlődési időszakon kívül, ezt mérsékeljük. Ügyelni kell rá, hogy a cserép kellően masszív, erős legyen, ugyanis több faj, az igen intenzív növekedésével eldeformálhatja, szétfeszítheti azt. Az inkább széles, mint magas tálak a legmegfelelőbbek a számukra.

Szaporítás:

Magvetés: Nálunk ritkán alkalmazott eljárás, mivel a növények ritkán virágoznak, valamint a vegetatív szaporítás sokkal egyszerűbb. A virágokat kézzel érdemes beporozni, legkedvezőbb késő este. A narancsszínű mérgező bogyók kb. 3-5 hónap alatt érnek be. A magok max. 0,5 cm. földtakarás alatt, párás körülmények között, meleg helyen 4-6 hét alatt kikelnek. A pozsgásabb fajok fiatal példányai kezdetben a kifejlett növénytől eltérhetnek; általában laposabb, vékonyabb leveleket hoznak. Különböző fajok gyűjteményekben egymással összeporzódhatnak, hibridizálódnak.

Vegetatív szaporítás:

  1. Legegyszerűbb a tőosztás, azaz a kellőképpen fejlett oldalhajtás leválasztása. A vágási felületet gombaölő szerrel vagy faszénporral kell kezelni, és a növényt egy ideig csak óvatosan szabad öntözni. Ennek a szaporítási módnak a hátránya, hogy a növényről csak kevés oldalhajtás nyerhető, sőt egyes fajok alig hoznak sarjakat.
  2. Hatékonyabb szaporítási mód a levéldugvánnyal való szaporítás. Éles késsel a levelet 10-15 cm-es darabokra vágjuk. A növény húsossága itt is fontos szempont. A laposabb leveleket 1-2 napig, a pozsgásabbakat 1-2 hétig beszáradni hagyjuk, majd nedvesebb, párásabb, vagy szárazabb körülmények között gyökereztetjük. A közeg lehet homok, perlit, tőzeg, vagy ezek keveréke, amelybe 1-2 cm mélyen (legjobb ferdén) dugjuk a leveleket, és gombaölőszeres vízzel öntözzük be. Ezután meleg, de árnyékos helyre tesszük. Azt, hogy sikerrel jártunk, a képződött gyökérből előbújó növényke jelzi. Ez néhány héttől, akár jó néhány hónapig is eltarthat, körülményektől, és fajtól függően. A csíkos változatok szaporítása levéldugvánnyal igen érdekes problémákat vet fel. A kertészeti szakkönyvek azzal zárják le a kérdést, hogy nem lehet, mert a növény visszaüt az eredeti, teljesen zöld típusra. Ez nem minden esetben van így. Valószínűleg a gyökér, vagy a kibújó hajtás eredési helyétől függően lehet a tiszta zöldtől, a teljesen sárga (klorofillhiányos, életképtelen) változatig, valamint ezek különböző arányú kombinációjáig sokféle klónt előállítani. (Az egyik legérdekesebb változat - amelyet szintén Janakidisz Demetertől kaptam - egy olyan S. gigantea , amelynek minden új levele és sarja, különbözőképpen színeződik.)

Növényvédelem:

A Sansevieria-k alig fogékonyak a betegségekre és a kártevőkre. A túlöntözés miatti gyökérrothadás, ezenkívül Fusarium fertőzés, pajzs- és gyapjastetű károsítás szokott leggyakrabban előfordulni. Ez utóbbiaknál a mechanikai eltávolítás is elég szokott lenni, de ha ez nem hoz eredményt, akkor Bi 58 használata javasolt. Gombafertőzéseknél Fundazol vagy Zineb oldattal való kezelés a megfelelő.
Folytatjuk!

Marticsek János
Cegléd

Címkék

Hozzászólások

Dr. Gyúró Zoltán képe

A Sansavieria-kat kezdetben az Aloe-khoz, később a liliomfélék családjába, legutoljára az Agave-khoz (Agavaceae) sorolták (H. Jacobsen).

Az érvényes APG III-rendszer szerint

  • Ország: Növények (Plantae)
  • Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
  • Osztály: Egyszikűek (Liliopsida)
  • Rend: Spárgavirágúak (Asparagales)
  • Család: Spárgafélék (Asparagaceae)
  • Alcsalád: Medvefűformák (Nolinoideae)
  • Nemzetségcsoport: Dracaeneae

Adminisztrátor, főszerkesztő és moderátor.

Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.