A Lodé-rendszerig vezető út 1.

Hírlevél

Történelmi előzmények és az ipse dixit uralma

Írta: Fábián László

1. RÉSZ: A KEZDETEKTŐL A II. VILÁGHÁBORÚIG

Előadásaim végén a leggyakoribb kérdés felém ez: "Mi szerint döntettem úgy, hogy Backeberg rendszerét tartom az elfogadhatónak, amely már elavultnak számít, amikor vannak hivatalos besorolások is?" Természetesen választ adnom erre a kérdésre nehéz, főleg akkor, amikor hallgatóim többségének még csak elképzelése sincs arról, hányféle rendszer is alakult ki az évszázadok folyamán és mi a küldetésük, nem még a használatukról. Minden rendszer igyekszik logika által megtalálni a "megfejtést", de ez eddig nem sikerült senkinek sem, és még sokáig nem lesz reális, szerény véleményem szerint ez sohasem következik majd be. Az általam eddig áttanulmányozott és ismert rendszerek mind szubjektívak, vagyis, csakis a szerző hangulatát tükrözik vissza, lehet, abban az időszakban, mikor megjelentek a leghasználhatóbb elméleteket tartalmazták, de mégiscsak elvontak. Mindegyik eddig használt csoportosítás csak mesterséges, általában csak a külső hasonlóság alapjára épült fel. Természetes rendszer, besorolás nem létezik és soha nem is létezett. Hűséges olvasóim biztosan emlékeznek cikkeimből az erre való utalásaimra, ezért most ezt nem szeretném újra taglalni. Hogy melyik rendszert válasszuk gyűjteményünk rendszerezéséhez, magánügy. Nincs rá törvény, hogy én melyik rendszert fogadhatom el és használhatom fel. Bármelyik rendszerezést alkalmazhatom, melyet érvényesen leírtak és közzé tettek. Hivatalos rendszertan nincs. Az viszont helyénvaló, hogy egy hivatal magáévá tesz egy bizonyos besorolást, amely szerint igazodik, tájékozódik és kiadja az erre hivatott szabályzatait. A hivatal is csak azt a rendszert létesíti előnybe, amely "tolja" a szekerét. Tehát, ha az én szempontomból nem felel meg nekem a CITES "hivatalos" besorolása, miért is kellene használnom? A tudományokhoz és természetesen hobbinkhoz is kell rengeteg tudás és hit, e két tétel nélkül nehezen tudunk továbbjutni, előre haladni, megismerni kedvenceinket, bebiztosítani számukra azokat a tényezőket, melyekben jól érzik magukat és életképesek maradnak. A hit a tudás nem más, mint a felvilágosodás fogalma, ezt a kifejezést szeretném úgy megmagyarázni, hogy mindenki számára érthető legyen. Ehhez elő kellett vennem Benedek István (2001): A tudás útja című művét, az előszavában nagyon szépen megmagyarázza ezt a fogalmat. Kérem az olvasót nagyon figyelmesen olvassa el ezt a részt, mert eszenciájára többször visszatérek majd:
"Az egyetemes gondolkodás évezredes fejlődése - és ezen belül a filozófia, a tudomány, a művelődés, az ideológia fejlődése - egy nagyvonalú felvilágosodási folyamat. Kezdete visszanyúlik az emberi eszmélés eredetéig, tehát megtalálhatatlan és leleplezhetetlen; vége sosem lesz, legalábbis addig nem, amíg lesz gondolkodó ember. Felvilágosodni annyi, mint okosabbnak lenni, a tudást biztosabbá tenni, tisztábban látni. A felvilágosodás azonban nem lehet pusztán az ismeretek mennyiségén lemérni. Aki többet tud, nem feltétlenül felvilágosultabb. A felvilágosodás lényege: az előítéletek levetkezése. Arisztotelész hitt abban, hogy az iszapból angolna keletkezik; ez tévedés volt, nem felvilágosulatlanság, téves ítélet, nem előítélet.

Amikor az újkor tudósai az egyre nyilvánvalóbb ellenérvek dacára azért ragaszkodtak ehhez a tételhez, mert a nagy tekintélyű Arisztotelész így tanította, ez előítélet volt; a küzdés ellene: felvilágosultság.Nem a tekintély elleni küzdelem a felvilágosodás, hanem a tekintélyelv által fenntartott tévedés elleni küzdelem. Jellegzetes példáját mondja el ennek Galilei a Párbeszédben: Egy anatómus boncolás közben bemutatja, hogy Arisztotelész tanításával ellentétben az idegek nem a szívben erednek, hanem az agyban; a jelenlevő maradi filozófus erre így szólt: »Oly világosan és oly szembeszökően mutattál meg mindent, hogy ha nem állana szemben Arisztotelész szövege, mely világosan azt mondja, hogy az idegek kiindulópontja a szív, kénytelen lennék elismerni, hogy igazad van.« És Sagredo - aki a Párbeszédben Galilei felvilágosult szellemét képviseli - leszűri e példából a tekintélyelven alapuló maradiság lényegét: "... a szemmel látható tapasztalattal ő nem Arisztotelész egyéb tapasztalatait vagy érveit állította szembe, hanem Arisztotelész tekintélyét, egyszerűen azt, hogy ipse dixit."
Az ipse dixit jelentése: ő maga mondotta, ő maga. Tehát a Tekintélyre hivatkozva elfogadjuk, bármit is mond, mert azt ő maga mondotta, tehát az általa mondottak igazak és örök érvényűek. A két latin szót sok szerzőnél megemlítem majd, hogy visszaemlékezzünk Galileire, aki már több száz éve kimondta, hogy nem kell mindent elhinni, csak azt, amit saját hittel és tudással is alá tudunk támasztani. Fejtegetésemet az őskortól kezdem, mivel minden a gyökértől indul el, és a gyökerek egészségétől függ a növény további élete. A tudás gyökerének nem ismeretéből hogyan is lombosodhat ki a felvilágosodás fogalma?
Mióta megjelent az ember, a gondolkodó lény, azonnal osztályozni, besorolni kezdte a környező világát. Természetesen ekkor még nem várhattuk el magunktól, hogy a világot tudományosan osszuk fel. Az ember minden esetben a környezetét és az élőlényeket csak a szükségletei szerint tudta értelmezni: ehető, ehetetlen, mérgező vagy éppen ellenkezőleg, gyógyhatású. Több tízezer évvel ezelőtt ez kielégítette az összes szükségletünket és bebiztosította létünket. Ez a filozófia gyakran még napjainkban is sok kultúra alapját képezi, említhetném a brazíliai őserdők fiait, akiket még fel sem fedeztünk, ennek ellenére nagyon jól elvannak modern korunk vívmányai és tudása nélkül. Ha valamit nem értenek vagy nem képesek magyarázatot találni rá, egyszerűen kijelentik: Az Istenek, vagy a Szellemek ezt így hozták létre, így akarják és ezért mindez nagyon jó, mert ennek köszönhetően jutok táplálékhoz, ruhához, szálláshoz és hithez - tudáshoz - kultúrához. Az elkövetkező évezredek, évszázadok tudása se volt ettől sokkal magasabb színvonalon, viszont az akkor élők hite szerint az úgy volt jó. A régi görögök felfogása a természetről így hangzik: vannak állatok, növények, kövek és a víz (érdekes, a levegőt még nem úgy említik, mint létező közeget!). Ebből lelke van az állatoknak, a növényeknek és a köveknek, a többi lelketlen. A növényvilágot ők fákra, cserjékre és lágy szárú növényekre osztották fel, és csak a felhasználásuk szempontjából osztályozták őket, bár már ekkor megjelentek tézisek a fajok fejlődéséről. A középkori tudósok is csak a régiek tapasztalatait vették át, főleg a görög polihisztorokét, természetesen hitükhöz alkalmazva. Minden vitás esetben az ipse dixit elvét hangoztatva. Nagyon nehéz volt a felvilágosodott embernek, hogy bizonyítson és meggyőzzön bárkit is igazáról. "Tudatlanságával" gyakran az életével fizetett. Nem is csoda, hogy a középkori tudósok többsége inkább a növények felé fordult. Ekkor kezdték felfedezni a növények szépségét, díszítő megjelenésüket és sokféleségüket. Magyar nyelvű utalást arra, hogy ez mikor is kezdődhetett el, Karátson Gábor: Így élt Leonardo da Vinci című könyvében találtam utalást, ez a XV. században történt. Leonardo volt feltehetőleg az első tudós, aki a növényeket nemcsak lerajzolta, lefestette, hanem herbáriumot is készített belőlük, ez volt a világon az első ismert herbárium. Igyekezett őket osztályozni bizonyos megjelenési formák szerint. A tudós-festő nem tudott latinul, a nyelvet csak nagyon idős korában kezdte el tanulni, ezért szövegeit olaszul írta, mégpedig tükörírással.
Tehát az általa leírt és birtokolt növényeknek nem adott latin nevet. A valódi tudományos megfigyeléseket azonban az aztékok végezték már Amerika felfedezése előtt. Szokásuk volt, hogy az elfoglalt területekről begyűjtöttek állatokat, növényeket és egyéb érdekes dolgokat, köztük nagyon sok kaktuszt és egyéb szukkulenst is. Az élőlényeket tervezett(!) kertekben helyezték el. Ezek a kertek nemcsak az elit kielégítését célozta meg, hanem tudatosan tanulmányozták és megfigyelték az ott elhelyezett példányokat. Sok feljegyzést készítettek, sajnos ezeket a spanyol inkvizíció, mint káros írásokat elégette. Később azonban évszázadok múltán előkerültek az európai könyvtárakban az azték írásos lapok, melyeket Kódex-nek hívnak, és aszerint, mely könyvtár tulajdonában vannak, kapták melléknevüket. Jelenleg négy Kódex-et ismerünk. Többségükben utalás van a kaktuszokra is, néven említik őket és felhasználásukról is bőségesen értekeznek. Mivel a mostani cikkem nem a kaktuszok történelmével szeretne foglalkozni, hanem a nevezéktanukkal, erről a témáról a jövőben írok majd egy értekezést. Sokan nem tudják, hogy az európai nagy botanikus- és állatkertek akkori keletkezését az aztékok tudásának és céltudatosságának köszönhetjük (Passuth László: Esőisten siratja Mexikót), létrehozásuknál sokban támaszkodtak tapasztalataikra és tudásukra.
Az első hivatalos, növényekkel foglalkozó könyvet Andrea Cesalpino adta ki 1583-ban, De plantis libri címen, ez a leírás számít az első tankönyvnek is, amely csak növényekkel foglalkozott. A növényeket ő már rendszerbe foglalta, az osztályozásukat a magvak formája, mérete és színe szerint végezte el, 15 osztályt hozott létre. Rendszere nehezen használható volt, mert a magvak ismerete nélkül teljesen áttekinthetetlen az egész. Az biztos, hogy már a kaktuszokat is megemlíti művében, számszerűleg 3 fajt.
Az őt követő századokban, Linné rendszeréig úgy 20 különféle rendszer alakult ki, de egyik sem lett elterjedve és csakhamar feledésbe merültek. Sok akkori rendszerben viszont az ismert kaktuszfajokat már különálló nemzetségekbe sorolták, de mivel a faj leírásához egy mondatnyi, akár egy tucat szót is felhasználtak, ezért ezek érdemleges rendszerezése lehetetlen lett volna pongyolás megnevezésük miatt. Leírt és ismert nemzetségek voltak a Pereskia (akkor még a nemzetségnevet így írták, a hibás megnevezés az angol kiejtésből keletkezett, ez is egy jó példa az eredeti latin kiejtés mai felesleges filozofálására!), Cereus, Melocactus, Epiphyllum, Opuntia és egyéb nemzetségek. Linné ezeket egyszerűen beolvasztotta egyetlen általa kreált nemzetségbe a Cactus nembe. Például így lettek a Cactus Pereskia, Cactus Opuntia, vagy a Cactus mamillaris (megint csak egy tévedés, vagy a név hibás értelmezése, ma két mm-el írjuk az elnevezést, szerintem az egy m-es változat a reális, az idők folyamán a helytelen kiejtésből jött elő a kettős m változat, s ezt már hagyománynak tartják). A Mamillaria ilyen írásmódjára visszatért anno Backeberg is, a nagy, 6 kötetes művében mindenhol ezt a formát használja.
A biológia rendszerezését Carolus Linné oldotta meg 1735-ben. Rendszerének alapjául Cesalpino rendszere szolgált, csak ő nem a magvakat célozta meg osztályozása szempontjából, hanem a virágban elhelyezkedő porzók számát és elhelyezkedésüket emelte ki. Linné alapeszméje ennyi: az állatok és a növények birodalma osztályokra bomlik, az osztályokon belül rendek vannak, a rendekbe sorolhatóak a nemzetségek, ezeken belül élesen elhatárolódnak a legkisebb egységek, a fajok. A növények birodalmát 24 osztályra osztotta fel, az osztályokon belül nem rokoni kapcsolatok szerint voltak besorolva a fajok, hanem a porzók száma és elhelyezkedése alapján. A gyakorlatban elfogadható volt a rendszer, de nem volt tudományos alapja. Még a faj meghatározása, úgy ahogy lehetséges, de már a nemzetség esetében ez csaknem lehetetlen (még napjainkban is), ezt a tényt maga Linné is felismerte, ezért a felsőbb kategóriák jellemzését meg sem kísérelte. Linné legnagyobb újítása a kettős nevezéktan volt, ezt a tételt csaknem azonnal mindenki elfogadta, és napjainkban is a rendszerek alapját képezik. Néhány akkori egyéb megoldása a mai nevezéktanban is megtalálható, változatlan formában. Véleményem szerint, Linné volt a legnagyobb botanikus és felfedező, nélküle biztosan másképpen nézne ki a modern taxonómia. Az általa ismert összes kaktuszfajt a Cactus Linnaeus 1753 nemzetségbe sorolta, ő nem osztotta fel több, önálló nemzetségre a kaktuszokat küllemük alapján. Pedig több fajt is megemlít, melyeket ma a Mammillaria, Cereus, Hylocereus, Melocactus, Opuntia, stb. nemzetségben látjuk viszont. Összesen 12 fajt ismert, s annak ellenére, hogy ő is érzékelte a fajok rendkívüli változatosságát, nem tett köztük különbséget. Leírt egy melokaktusz fajt, mint Cactus melocactus Linnaeus. Az idők folyamán újra megjelent a Melocactus nemzetség, de a fajt még sokáig Melocactus melocactus név alatt vezették, csak néhány évvel ezelőtt tűnt fel az eset Taylor úrnak, aki azonnal a fajnevet lecserélte a Melocactus caroli-linnaei Taylor, 1991 névre, ami nagyon helyénvaló, mert a növények birodalmában nem lehet azonos a nemzetség és a fajnév, az állatvilágban viszont ez nagyon gyakori eset. Linné bizonytalanságára utal az a tény is, hogy a faj meghatározásánál ezt a jellemzést adta: Annyi faj van, amennyit a végtelen Lény kezdetben teremtett. Ezek változatlanok, olyanok, amilyennek a Lény megteremtette őket, ennek ellenére a fajon belül is létrehozott alsóbbrendű kategóriákat, mint alfajokat, fajtákat, változatokat és elfajzásokat. Egyszóval elismerte a vallás ipse dixitjét, de már sejtette a fajon belüli változékonyságot, eltéréseket, csak nem merte hangosan kimondani. Ellentétek értelmezése a felvilágosodásban, de akkor ez így volt jó.
Ezt követően sokan igyekeztek jobb rendszert létrehozni, többségük eltűnt az évszázadok sűrűjében. Lamarck a nagy francia polihisztor 8 kötetes műben jelentette meg az akkor ismert összes növényfajt, amelyeket ismert, több mint 2000 fajt ezek közül saját maga írt le. Könyvében kritikusan ismerteti Linné rendszerét, minden részletében hiányosnak, használhatatlannak tartja, ennek ellenére művét az ő besorolása alapján készítette el. Egyszerűen csak azért, mert jobbat még Lamarck sem volt képes addig létrehozni. Minden egyes növényfajt olyan aprólékosan írt le, hogy sokuknál nem kellet használni a fametszeteket sem, pedig ezek is nagyon jó minőségűek voltak és a mű ékköveinek számítanak. Használta a kettős nevezéktant és minden példánynál írt néhány sort latinul is, amelyben a faj legfőbb tulajdonságait emelte ki, ez is Linné hagyatéka. Mivel sok mindennel foglalkozott és 1808-ban Lexikonja utolsó kötetének kiadását követően a puhatestűekkel kezdett el foglalkozni. Szempontunkból ez egy rossz hír, bizonyosan, ha tovább foglalkozott volna a növényekkel, jobb osztályozásukat hozta volna létre. Linnét elmarasztalta a natura non facit saltus (a természetben nincsenek ugrások) elvéért is, maguk a genusok létezésükkel bizonyítják a természet ugrásait. Rejtélyes marad, ha a természetben nincsenek genusok, hogyan bizonyítható az ugrás? Amerika meghódítása és térnyelése maga után vonta az újabb fajok felfedezését, gyakran már tudósok, társaságok tudatosan járták a kietlen vidékeket addig nem ismert fajok megtalálása végett. A nevek garmadái jöttek létre és besorolásuk már nemcsak külső megjelenésük szerint történt, hanem már igyekeztek áttekinthető és használható rendszert létrehozni. Ezek ekkor még mindig csak mesterségesnek számítottak.
Az első, ún. természetes rendszerezések Darwin műveinek megjelenését követően kezdtek megjelenni. Darwin a fajok keletkezését dichomatikusan értelmezte, vagyis a fajok V alakban keletkeznek. Egy fajból egyszerre csak két faj jöhet létre, ezek az idők során újra elágazódnak, így jött létre Darwin közismert életfája, ahol az elágazások mennyisége, az ágak sűrűsége, adja meg a ma ismert fajok számát. Életfáján azonban a legtöbb ág nem osztódik tovább, ezek a kihalt fajokra utalnak. Az egyes ágak egymáshoz viszonyított távolsága, ill. közelsége, adja meg a rokoni kapcsolatok fokát. Minél közelebb helyezkednek el az elágazások, a fajok annál közelebbi rokonok. Ez a természetes rendszerek legfőbb feladata, meghatározni a fajok közti távolságokat, s ez által áttekinthetővé tenni a természet egyik aspektusát. Darwin előtt is sokan megpróbálkoztak az evolúció elméletének kidolgozásával, maga Darwin műveiben több száz tudós nevét említi téziseinek megmagyarázásához, hitelesítéséhez, akik hasonló gondolatokra, eredményekre jutottak, mint ő maga. Azonban Darwin volt az első, aki szembe mert szállni a Tekintéllyel, Tekintélyekkel, és nem alkalmazta az ipse dixit elhalványult elvét. Darwin teljesen új dologgal állt elő, és ezzel elsőként győzte le a több mint százezer éves, a Lény általi teremtés dogmáját! Az evolúció kidolgozása és közzé adása zseniális volt, és ez így van jól! Műve megjelenésétől alig telt el 150 év, és már azt hisszük, hogy felvilágosultakká váltunk, pedig még mindig az ipse dixit határozza meg legtöbbünk jelenkori világunk értelmezését és felfogását. Darwin a kaktuszok szempontjából is érdekes személyiség. Sok új fajt fedezett fel Dél-Amerikában, de főleg a Galapágosz-szigeteken. Emlékét többek között a Tephrocactus darwinii őrzi, lásd a képet.
Az alábbiakban már csak a kaktuszokkal foglalkozó rendszerezőkkel és rendszerekkel fogok foglalkozni. Az ő neveik sokunk számára ismerősként fognak hatni, már azért is, mert mindegyikük neve valamilyen formában megjelenik kaktuszainknál vagy más szukkulenseinknél. Az egész a XIX. század elején kezdődött.
Linné taxonómiája kitartott gyakorlatilag a század elejéig, amíg Európában nem kezdtek el beszivárogni a kaktuszok újabb és újabb fajai. A klasszifikáció átértékelése az új felfedezések nyomására beindult, elsősorban a német Karwinsky, Ehrenberg, Pfeiffer és hozzájuk csatlakoztak a francia botanikusok, akik az újdonságokkal, mint szélesebb fogalommal kezdtek el foglalkozni. A taxonómia kifejezést első alkalommal De Candolle használta, ez a szisztematika szinonimája, melyet az állatvilágban használunk. De Candolle a botanikai rendszerét 1824-ben adta ki. A harmadik kötetében leírta az addig ismert összes kaktuszfajt, melyeket hat nemzetségbe sorolt be (Mammillaria, Melocactus, Echinocactus, Cereus, Opuntia, Pereskia és Rhipsalis). A nagyobb áttekinthetőség miatt a családot két csoportra osztotta fel, éspedig az Opuntiacéae és a Rhipsalidéae csoportokra, de ez a nézete nem talált követőkre.
A napóleoni korszakot követte a forradalmak korszaka, amely befolyásolta az egész Földet. A kaktuszok begyűjtése, nevelése és tanulmányozása Európában hosszabb időre leállt. Az amerikai-mexikói határviták ideje alatt sok európai botanikus járt azokon a tájakon, elsősorban, mint mérnök és tanácsadó, sokuk a kaktuszokkal is foglalkozott. Megemlítek néhány nevet, mert tevékenységük és az általuk Schumannak küldött példányok sokban befolyásolták a tudós véleményét a létrehozott kaktusz-rendszerében. Mivel a "társaság" sok tagot számlál, csak a legismertebbeket említem meg: Jean Louis Berlandier, Ivan Johnston, dr. Engelmann, Herman Poselger, William H. Emory, Charles Wright, A. V. Wipple, dr. Jacob Bigelow, J. M. Stanly, és sokan mások, akik gyakran küldtek élő anyagot Schumannak is. Dr. Engelmann összességében az 1845-1876-os években több mint száz fajt és 50 változatot írt le. Munkássága sokban befolyásolta Schumann professzort, aki újra felkeltette Európában a kaktuszok iránti figyelmet. Schumann professzor Berlinben, Münchenben és Vratislavban tanult, ahol a botanikus múzeum kurátorává vált. Itt kezdte tanulmányozni és átdolgozni Marti munkáját a Flora Brasiliensis művét, amelyben hatalmas terjedelemben a kaktuszokkal is foglalkozik. 1892-ben Schumann megalapította a kaktuszkedvelők klubját, amelyből később a DKG társasága lett. Az eredeti anyagok hiányában elkezdte ezeket beszerezni rendszerezésének fejlesztéséhez és az összehasonlítás miatt elkészítette herbáriumát is.
Echinocactus tabularis rajza K. Schumann Gesamtbeschreibung der Kakteen könyvéből.

Végül, 1898-ban Salm-Dyck közreműködésével kiadta a kiterjedt Gesamtbeschreibung der Kakteen monográfiáját. Ez a könyv, de főleg rendszertana lett az ezután megjelent összes rendszertan alapja, de nemcsak Németországban, hanem más tájakon, sőt, még nálunk is. Schumann a kaktuszok családját három alcsaládra osztotta fel, a nemzetségek számát húszban állapította meg. Annak ellenére, hogy abban az időben már használatban voltak egyéb nemzetségnevek, ezeket csak úgy alkalmazta, mint alnemzetségek, vagy ágazatokat. A kiadvány terjedelme is jelentős, az oldalak száma 840. Az első részben jellemzi a családot, német pontossággal leírva minden általa ismert tényt. A másodig részben van a rendszertana és a fajok leírásai. Módszere hasonló az elődeihez, rövid latin leírás, majd kiterjedt német nyelvű taglalásuk. Megemlítve származásukat, szinonimáikat. A harmadik részben aprólékosan leírja a kaktuszok tartását, termesztését, szaporítását, ami akkor még újdonságnak számított. A könyvben használt illusztrációs anyag általában fametszet, itt találkoztam a kaktuszozás történelmében az első fényképekkel, igaz, hogy csak hatot számoltam össze.

Azt hiszem, idefér rendszere ismertetése, mert még egy oldalnyi terjedelmet sem igényel:

CACTACEAE család:
I. alcsalád: Cereoidea
Tribus 1. Echinocacteae (Cereus, Pilocereus (nem Pilosocereus!),
Cephalocereus, Phyllocactus, Epiphyllum, Echinopsis,
Echinocereus, Echinocactus, Melocactus, Leuchtenbergia)
Tribus 2. Mamillarieae (Mamillaria, Pelecyphora, Ariocarpus)
Tribus 3. Rhipsalideae (Pfeiffera, Hariota, Rhipsalis)
II. alcsalád: Opuntioideae
Tribus 4. Opuntieae (Opuntia, Nopalea, Pterocactus)
III. alcsalád: Peireskioideae
Tribus 5. Peireskieae (Peireskia)

Ez a rendszer már megjelenésekkor hiányos, és nehezen alkalmazható volt, ezt maga a szerző is beismerte. A további finomításához Schumann azonban nem talált megfelelő anyagi hátteret, ezért ebben a formában, főleg a német nyelvterületeken, sokáig megmaradt. Egészen a második világháború kezdetéig ezt nem volt szabad felértékelni, bírálni, javítani, tehát ipse dixit vált belőle. Mikor Frič és Kreuzinger kiadták saját rendszerüket, a német kaktuszos világ sértve érezte magát és Schumann megbecstelenítésének tartották. A két fél vitája majdnem Kreuzinger életébe került. Ezt a konfliktust a Frič sorozatom 11. részében részletesen leírom, az érdeklődő majd ott elolvashatja a Debreceni Pozsgástárban.

Részlet Britton és Rose: The Cactaceae könyvükből.

A XX. század elején a kaktuszozás terén az amerikaiak vették át a hatalmat. A Carnegie alapítvány segítségével két amerikai botanikus Britton és Rose teret kapott a család tanulmányozásához, tehették ezt főleg a lelőhelyükön. Sok új fajt írtak le együtt és egyénileg is. Rengeteg munkatársuk volt, de ez nem csökkenti jogosultságukat a négyrészes The Cactaceae (1919-1923) művükhöz. Teljesen átrevideálták az addigi rendszereket. Létrehoztak újabb nemzetségeket, sok, már régebben használtat újra élesztettek és rendszerükben már ezekből 124 volt ismeretes. A Schumann nemzetségében használatos ágazatokat ők az alcsaládokon belül alkalmazták. A nemzetségekbe csak fajok, változatok és formák vannak besorolva. A publikációban nagyon sok az eredeti leírás, de a lelőhelyek részletes információi is.
Sok fényképpel dokumentálták a növényeket, minden fajuknál felsorolják azon személyek neveit, akik a fajjal kapcsolatba léptek valamilyen formában. Az újítások miatt is értékes műnek számít, a következő rendszerezők az ő stílusukban hozták létre saját rendszereiket.

Britton és Rose műve nemcsak az elismert botanikusokat befolyásolta, hanem az átlagos termesztőket is, akik végre egységes képet alkothattak a természetes körülményekről, ahol a fajok éltek. Alkalmuk nyílt revideálni az eredeti leírásokat és adatokat, néhányuk száz évet várt erre. Sok konzervatív kaktuszos számára a rendszer bonyolultnak tűnt, mert a megszokott 20 nemzetség helyet 124-gyel találkoztak. A fajok száma is felszökött 1235-re, sok név megváltozott és új kifejezések lettek bevezetve. A nagy terjedelem ellenére itt nem találkozunk termesztési tanácsadással, ezeket a dolgokat átvették a folyóiratok és az ismertetők.
A két világháború között nagyban befolyásolta a növényekkel való foglalkozást. A gazdasági válság alatt a növények ára annyira lecsökkent, hogy már senki sem akart eladni, de még vásárolni sem. Az 1931-es évet követően megalakult Angliában a National Cactus and Succulent Society of Great Britain, az oxfordi és a cambridge-i egyetemek botanikus kertjei mellett sok magángyűjtemény is létrejött. Angliában alakult ki a csak egy nemzetségre irányuló figyelem, vagyis a specializálódás. Említhetném Hunt professzort, aki a Mammillaria nemzetség nagy rajongója volt és létrehozta első osztályozásukat különféle bélyegeik alapján. Az angol kaktuszozásnak van még egy nagy vívmánya, nagyon nagy lett a női tagok száma. Egyes időszakokban többséget alkottak, és nem egyszer a szervezet élén voltak, mint elnökök. Sokban hozzájárultak a hobbi terjesztéséhez, mert ők kezdték el megrendezni a különféle rendezvényeket és kiállításokat.

Fejtegetéseimet folytatom a 2. részben.
Fábián László
Udvard, 2015. 12. 23, ködös tele

Kép: Tephrocactus darwinii - www.cact.cz

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.