A fehérvirágú tollas szegfüvek

Hírlevél

A kaktuszgyűjtők kisebbik része szívesen foglalkozik a kaktuszok törzsfejlődésével, egyes taxonok rendszertani helyzetével, a jó faj vagy nem jó faj problémájával. E kérdésekben a helyes vélemény alkotását elősegítheti, ha más növényféleségekre is adódik valamennyi rálátás. Az alábbi cikk néhány megállapítása igaz a kaktuszokra is, olyannyira, hogy egyes részeknél a szegfű szót helyettesíthetjük a kaktusz szóval. Mindenesetre érdemes e helyettesítéssel végig gondolni egy -egy szegfűre vonatkozó részletet. Az is kiolvasható, nem csak a kaktuszokra jellemző a fajok, olykor egész nemzetségek rendszertani helyzetének vitatottsága, a faji státus bizonytalansága, de más növényféleségeknél is jelentkeznek hasonló gondok. S ez mindaddig így lesz, míg a tudomány képes előre haladni, fejlődni. Mert ugye, a fizikára is mondták egy időben, nem is olyan régen, hogy lezárt tudomány, aztán kiderült, mégsem az! (Szerk.)

Bizonyára mindenki kapott, vagy adott legalább egyszer szegfűt valamilyen alkalomra: névnapra, születésnapra, csokorban vagy csak egy szálat. Ez a vágottvirág manapság kissé méltatlanul a háttérbe szorult, „kiment a divatból”, pedig újabban számtalan szebbnél-szebb fajtáját állították elő a kertészek. Azt viszont sokan nem tudják, hogy a nemes szegfűn kívül a Dianthus nemzetségbe még csaknem 300 faj tartozik és ezek a fajok olyan változatosak, hogy rendszertanilag kisebb egységekbe, ún. szekciókba kellett rendezni őket.

Külön csoportot (Plumaria szekció) alkotnak a fehérvirágú szegfüvek. Nevüket a tollas szegfűről, a Dianthus plumarius-ról kapták. A „tollas” szegfüvek igen fontos és védett értékeink, hiszen őshazájuk Közép-Európa, és számos képviselőjük csak a Kárpát koszorú hegységein illetve a Kárpát-medencében honos. Ezek a fajok karcsú száron ülő hófehér, ritkábban rózsaszínes virágaikkal kedvesen üdvözlik a természetjárót. Megtalálhatók síkvidéken is, ám a középhegységek illetve magashegységek sziklagyepi társulásaiban gyakoribbak. Diszkrét bájukat, tökéletesen metszett szirmaikat és finom illatukat igazán csak akkor fedezhetjük fel, ha lehajolunk, és közelről vesszük szemügyre őket. A hegyvidéki fajok felkutatása során azonban sokszor testi épségét is kockáztathatja a lelkes természetjáró, ugyanis ezek a növények a meredek sziklás déli lejtőket kedvelik.

A nevezéktan és a leszármazási viszonyok tisztázatlansága miatt nehéz megállapítani, hogy a fehérvirágú szegfüvek csoportjába pontosan hány faj is tartozik, illetve adott esetben mit is tekintünk pontosan fajnak, ugyanis az alakkörök többé-kevésbé folytonosnak tekinthetők. Ez annak a következménye, hogy ezen Dianthus fajok igen fiatalok. Keletkezésük körülbelül a földtörténeti negyedidőszakra tehető, és „csupán” 1 -1,5 millió évesek lehetnek, ami a fajfejlődés szempontjából valóban rövid időtartamnak számít.

Ezt bizonyítja az a tény is, hogy e szegfűfajok morfológiailag nagyon hasonló képet mutatnak. Az alaki hasonlóságok olyan mértékűek, ha egy tréfás kedvű kertész kiásna pár tövet az eredeti élőhelyéről és egy másik fehérvirágú szegfűfaj élőhelyére telepítené, bizony botanikus legyen a talpán, aki vállalja, hogy első pillantásra megmondja, melyik egyed a kakukktojás! Élőhelyük alapján azonban a fajok jól elkülönülnek egymástól. Földrajzi régiónként más és más szegfűvel találkozhatunk, ráadásul elterjedésüket az alapkőzet is nagymértékben meghatározza. Más-más faj él dolomiton, meszes homokon vagy szilikátos alapkőzeten. Azt mondjuk, hogy ezek a fajok földrajzi és ökológiai vikariánsok; egymást helyettesítik a különböző élőhelyeken.

A fajok fiatal korára utal azon tulajdonságuk is, hogy – bár földrajzilag és ökológiai igényeik tekintetében elváltak egymástól - , az érintkező elterjedési területeik mentén (az area határon) könnyen kereszteződnek egymással, sőt esetenként más fajcsoportba sorolt Dianthus fajokkal is. Emiatt, a nagyfokú hibridizációs készség miatt feltételezhető, hogy a fehérvirágú szegfüvek génállománya még nem tér el egymástól olyan mértékben, ami gátolná a fajok közti sikeres ivaros szaporodási folyamatok végbemenetelét. Éppen ezért –mivel védett, és egyre fogyatkozó egyedszámú populációkról van szó – kívánatos lenne a kultúrába fogott más szegfűfajok távoltartása a természetes állományoktól.

Síkvidéki, homokpusztai gyepek növénye a balti szegfű (D. arenarius subsp. borussicus) és a kései szegfű (D. serotinus). Mindkettő késői, nyárutói virágzású, de a balti szegfű savanyú, a kései szegfű pedig mésztartalmú homokon jelenik meg. Nyúlánk termettel rendelkeznek és gyakran a tövüktől elágazódnak. A sziklagyepi fajok ezzel szemben párnás növekedésűek, a hegyvidéki életmódhoz alkalmazkodtak. A sziklagyepi „tollas”szegfű fajok mészkövön, bazalton és dolomit alapkőzeten egyaránt előfordulnak, és rendszerint korábban, május – június tájékán virágzanak.

Az Erdélyi hegyvidék, a Kárpátok magashegységének védett bennszülött faja a mészkősziklákon élő dúsvirágú, tűlevelű szegfű (D. spiculifolius), a szigethegységi Ronki szoros szikláin él a simonkai szegfű (D. petraeus subsp. simonkaianus), amely a balkáni elterjedésű aldunai szegfűtől származtatható alfaj.

A csoport névadó fajának a tollas szegfűnek (D. plumarius) három alfaja honos a Kárpát- medencében. A korai szegfű (D. praecox) élőhelye a Tátrától egészen a magyarországi Északi Középhegységig húzódik. A lumnitzer szegfű (D. plumarius subsp. lumnitzeri) a Kis-Kárpátok endemikus faja. Magyarországon nagyon kicsi a természetes élőhelye, csak a Pilisben és a Balaton felvidéken jelenik meg. A harmadik alfaj Baksay Leona kutatásai alapján a korai szegfű és a lumnitzer szegfű areájának találkozása mentén, egy szerencsés hibridizációs folyamat révén keletkezett. Ez a Szent István király szegfű (D. plumarius subsp. regis-stephani), amely Magyarországon a Pilis-Budai dolomitvegetáció fiatal endemikus szegfűfaja.

A szekció legkönnyebben meghatározható, legsajátosabb megjelenésű képviselője a buglyos szegfű (D. superbus), amely a láprétek és montán (hegyvidéki) üde élőhelyek pompás növénye. Találkozhatunk vele az alföldön, mélyfekvésű lápréteken éppúgy, mint a Radnai havasok párás levegőjű meredek vízfolyásai mentén. Sokkal nagyobb termetű növény, mint sziklai társai, a lilás torkú szirmai pedig gyakran tövükig rojtosak. Sok szerző nem is sorolja a fehérvirágú szegfüvek közé, de a legújabb kutatási eredmények arra utalnak, hogy talán éppen a buglyos szegfű a fehérvirágú szegfüvek egyik evolúciós ősanyja.

Miből gondoljuk ezt? Általánosan elfogadott, hogy a fajok törzsfejlődése során általában a kisebb kromoszómaszámmal rendelkező típusokat, az úgynevezett diploidokat kell ősibbnek tekintenünk. A kromoszóma vizsgálatok kimutatták, azt, hogy míg a buglyos szegfű diploid, a fehér, sziklai élőhelyhez kötődő szegfüvek túlnyomórésze tetra- és hexaploid, azaz négyszeres, hatszoros kromoszómaszámmal rendelkeznek, így jóval későbbi keletkezésűek. Mivel azonban nem ritka jelenség az sem, hogy egy populáción belül is egymás mellett élnek különböző ploidiaszintű (diploid, tetraploid és hexaploid) egyedek, a fajhatárokat és a fajok rokonsági viszonyait kizárólag kromoszóma vizsgálatok alapján nem lehet meghatározni. Az újabban kidolgozott molekuláris alapú vizsgálatokkal tovább juthatunk talán. A szegfűfajok genetikai állományának, azaz DNS-alapú variabilitásának vizsgálata segíthet megismerni a fajok kialakulásának történetét, tisztázhatja a rokonsági kapcsolatokat, és ezáltal meg tudjuk fejteni, hogy a fehérvirágú „tollas” szegfüvek mikor és hogyan kerülhettek az egyik hegytetőről a másikra, vagy éppen le az alföldre. Egyik-másik fajról akár az is kiderülhet majd, hogy túl közeli rokonságban állnak egymással, és nem sorolhatók önálló fajba. Azonban bármennyi fajuk is létezik, büszkék lehetünk rájuk, legyenek azok kárpátiak, avagy pannon fajok, hiszen ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a segesvári vár vagy akár a Dunakanyar.

Somogyi Gabriella
Forrás: Erdélyi Nimród, 2006, április.

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.