A botanikai nevek keletkezése és a taxonok elnevezésének életképessége

Hírlevél

Írta: Fábián László

Szeretném az olvasó elnézését kérni, hogy a kaktuszok botanikai elnevezéseit gyakran fonetikusan írom és kis betűvel. A cseh nyelv ezt lehetővé teszi, és főleg a növénykedvelők körében ez egy bevett szokás. Ez nem tiszteletlenség a növényekkel szemben, hanem éppen ellenkezőleg, így mutatják ki szeretetüket feléjük, sokukat becézik is. A csehek viszonya a természet iránt más, mint az egyéb nációké, ezért értek el olyan magas szintű eredményeket a kaktológiában, a díszállat tartásban és a különféle növénycsoportok termesztésében. Az elnevezések ragozása így egyszerűbbé válik. Személy szerint én helyeslem ezt, de a magyar nyelv helyesírása erre nem ad egyértelmű szabályozást, ami a köznevesítést illeti.

Mindenki számára világos, ahhoz hogy megértsük egymást, azonos szavakat kell használnunk. A tárgyak, helyek, élőlények, fogalmak és emberek csak így különíthetőek el, vagyis válnak felismerhetővé. A ma használatos nevezéktanok sem csak úgy jöttek létre, a közérthetőség és a szükség alapozta meg keletkezésüket. Fokozatokon mentek keresztül, ezért át kellett esniük bizonyos fejlődési folyamatokon, mint mindennek a világon, vagyis ez az ő evolúciójuk. A ma általánosan elismert és használt kettős nevezéktant Linné hozta létre, erről már az egyik cikkemben bővebben is foglalkoztam. Linné eleinte a kettős megnevezést úgy képzelte el, hogy minden élőlény kap külön egy nemzetség és külön egy fajnevet. Mivel azonban az ismeretlen fajok garmadája jelent meg, letett erről a szándékáról. Rájött, vannak nagyon hasonló csoportok, melyek egy kategóriába, nemzetségbe sorolhatóak. Az ő elsődleges szisztémáját nem fogom most részletezni, akit érdekel a téma, megtalálhatja Benedek István: Lamarck és kora című kiváló művében. E helyen más elméletek is helyet kaptak, úgyhogy lebilincselő olvasás vár Önökre. A könyv elolvasása után sokuk világnézete átalakulhat, persze csak akkor, ha nyitott elmével rágják át magukat a szövegeken. A tudomány számára azért is fontos volt, hogy az egyes fajok azonos néven legyenek rögzítve és a tudományos művekben ugyanabban a formában kinyomtatva, miáltal a meglevő rengeteg helyi, nyelvbeli elnevezést egységes, mindenki számára azonnal felismerhető helyzetbe hozza. Így a leírt vagy kimondott taxont mindenki felismerte, aki egy kissé járatos volt a nevezéktanban, bárhol is tette ezt a földkerekségen.

Kezdetben elég volt a taxon egyszerű leírása latin nyelven, ezek az adatok csak felületesen szemléltették a növény habitusát, elterjedési területét és a többi fajhoz való viszonyát. Ezek a leírások gyakorlatilag ma már nem általánosíthatóak, és a gyakorlatban sem használhatóak fel. A múlt század harmincas éveitől már a leírás mellett elvártak egyéb adatokat is, mint például a pontos área körülhatárolását, geológiai összetételét, biodiverzitását, klimatikus viszonyait, más növényekkel és állatfajokkal való együttélést és hasonló jelenségeket. Ezt követően még el kellett helyezni a leírt taxon holotípusát. A holotípus a leíráshoz felhasznált tartósított növény példánya. Láthatjuk, a faj leírása nem olyan egyszerű dolog, rengeteg időt, akár éveket is igényelhet a teljes behatárolásuk és feltérképezésük. A kiértékelt adatok után volna szabad csak leírni a növényt, és az elnevezésük akkor válik érvényessé, ha a leírásuk egy szaklapban megjelenik és a széles közönség hozzájuthat az adatokhoz. Ha nem volnának betartva ezek a kritériumok, nagyon sok elnevezés csak a nomen nudum szintjén maradhatna. A nomen nudum (nom. nud.) csak egy név leírás nélkül, mely soha nem volt érvényesen közölve, és ezért nincs semmi keresnivalója az irodalomban. A másik kategória a nomen illegitimum (nom. illegit.), ez szintén érvénytelen megnevezést jelent, vagyis nem az ICBN szabályai szerintit. A nomen invalidum (nom. invalid.) olyan elnevezés, amely bár közölve volt, de nem az ICBN szabályai szerint.

Az elnevezésekről és helyes használatukról egy nemzetközi bizottság az ICBN dönt szabályok, törvények és javaslatok formájában. Annak ellenére, hogy ezeket a szabályokat minden állam elfogadta, mégis akadnak személyek, akik igyekeznek ezeket kikerülni és saját szabályaik szerint alkalmazzák a neveket, fogalmakat. Úgy hiszik, hogy a név legitimitásához elég megjelentetni a növény leírását és minden rendben van. Ezek a helytelen nézetek hozzák ezután létre a felesleges elnevezéseket és szinonimákat. A szinonimák ezt követően a termesztőknél és a növények terjesztőinél visszaélésre adhatnak okot, ily módon károsítva a tisztességes növénykedvelőt. Egyetlen járható út a minél kevesebb névhasználat, az egyes növénykedvelők jobb felismerő képessége, és természetesen a tisztesség. A három felsorolt lehetőség legfontosabb tényezője a tisztesség, csak ezzel tudjuk bebiztosítani, hogy jó magunk ne váljunk tisztességtelenné akaratunk ellenére, amikor a növényt mi is a helytelen megnevezés alatt forgalmazzuk. Csehországban Josef Halda kollégánk használta ki a szabályok e kis rését, és rövid idő alatt a fajok tucatját írta le, számára már az is ok volt, hogy az "új" faj néhány méterrel arrébb tenyészett. A már érvényesen leírt taxonokat is átrendezte a nemzetségek között önös elképzelései szerint. Az új leírásokat a richnovi múzeum tájékoztatójában jelenteti meg, ezzel eleget téve az egyik szabálynak. Nagyon sokat árt ezzel a cseh kaktuszosok nehezen kivívott presztízsének.
A taxonok létrehozása, alkalmazása, csoportosítása szabályokhoz kötött, de ezeket a szabályokat, mivel nem lehet őket általánosítani, meg lehet kerülni. A taxon lehet faj, alfaj, változat, alváltozat, forma, alforma, és ezeket a csoportosulásokat bárhogyan variálhatjuk. A magasabb szintű kategóriák, mint a nemzetség, család sem kapott pontos behatárolást, ezért ezek variálása is végtelen. Ami az egyik szerzőnél "jó" faj, az a másiknál csak változat vagy forma, esetleg szinonima. A faj fogalmának körülhatárolására is rengeteg leírás keletkezett, de eddig még senkinek sem sikerült jelentését pontosan megfogalmazni, például Újréti Endre: Dinnyekaktuszok című művében 10 szerző fajfogalmát említi meg, köztük jó barátom, Nemes Lajos bátyámét is, melyet 1981-ben közölt. Idézem: "a faj az egymásba átmenő alaksorozatokat magába foglaló, de az alaksorozatok megszakítottságán, össze nem függésén alapuló rendszertani egység. Egy fajba tartoznak az azonos tulajdonságú egyedek, de azok az eltérők is, amelyeket átmeneti alakok kapcsolnak össze az előbbiekkel. A faj térben és időben változó fogalom. Minden fajra önálló elterjedési terület jellemző". Carl von Linné megfogalmazásában ez így hangzik: "Annyi faj van, ahány különböző alakot a végtelen Létező kezdetben megteremtett." Újréti Endre értelmezésében a faj így hangzik: "A faj olyan legmagasabb szintű szaporodási közösség, amelynek tagjai egymással géneket képesek kicserélni, s más hozzájuk hasonló szaporodási közösségektől reproduktív szaporodása izolációval elválasztottak." Mekkora eltérés van a három nézet között, mégsem tartjuk egyik szerzőt sem tudatlannak, csak a kor tudásának megfelelően fogalmazták meg a témát.

Tisztelem és becsülöm mindhárom szerzőt és véleményüket, de nem tudok maradéktalanul azonosulni velük. A természetes aspektusok (nézőpontok) teljesen másképpen működnek, mint ahogy azt mi emberek elképzeljük. Nem ismernek rendszereket, csak folyamatokat és minden folyamat egy adott időben más tényezőkből tevődhet össze, vagyis minden pillanatban más az általunk meghatározott faj csoportosulása, összetétele, mert időközben az egyedek serege jött létre, vagy éppen ellenkezőleg, pusztult el. Ebből kifolyólag minden pillanatban át kellene fogalmazni a fajok leírását, mert megváltoztak habitusaik is. A fajt csak akkor volnánk képesek pontosan behatárolni, ha az összes élő példányát fel tudnánk térképezni és egységes rendszerbe helyezni. Én az ilyen esetekre azt szoktam mondani, rám nem vonatkoznak a statisztikai adatok, mert az én adataimat az nem tartalmazza, az adataim ismeretében bizonyosan más eredmény jött volna ki. A populációkat is csak egyedek alkothatják, melyek nem azonos szervezetek, annak ellenére, hogy nagyon hasonlíthatnak egymásra. A hasonlóság nem jelent azonosságot! Még ha végtelen időt is el tudnánk tölteni a fajok tanulmányozására, akkor sem jutnánk helyes eredményre. Honnan tudhatnánk, hogy meddig terjed ki a faj természetes habitusa, szerveinek mibenléte és ezek "haszna" a növény szempontjából? Általánosságban az a vélemény, ha két taxont sikeresen tudunk egymás közt keresztezni, akkor azok vagy nagyon közeli fajok, vagy azonosak. Ezt a nézetet nagyon sok példával meg lehet cáfolni. Erre majd a Frič cikkeimben visszatérek, mert ez a bizonyítás nagyon sok oldalt igényel, és nem annyira lényeges a mai témámnál. Azonban ha két fajt nem tudunk sikeresen keresztezni, ez már bizonyíték arra, hogy nem közeli, rokon fajokról van szó. A hasonló bélyegekkel rendelkező csoportok sem kell, hogy egyek, azonosak legyenek.

Szakterületünkön nagyon sok a magát botanikusnak tituláló személy, akik semmilyen alapokkal sem rendelkeznek, ennek ellenére belekontárkodnak a taxonómiába, sajnos, általában bajt okozva és nem hoznak fényt a sötétségbe. Meglelnek néhány növényt, esetleg kapták, mint importot, vagy még rosszabb, import magvakból nevelték fel az általuk azonnal leírt taxont, hogy így odakerüljön nevük a növény megnevezés után, mint leírójuk. Ezeket az embereket D. T. Cole így jellemezte: "Az általam ismert indián egy irányba menetelt, tehát ebből az következik, hogy az összes indián ugyanabba az irányba menetel, azért tudom ezt, mert már láttam egy indiánt az életemben egy bizonyos irányba menetelni. Ez az én véleményem az indiánokról és senki se igyekezzen nekem a dolgot másképpen megmagyarázni és a nézeteddel ne igyekezz megtéveszteni, mert nálam úgy sem éred el azt, hogy véleményt változtassak. Azok az emberek, akik keresik a növények vagy más élőlények közti legkisebb eltéréseket is, ők érzékenyebbek a rasszok, nyelvek, vallások és kultúrák közti eltérésekre is."
Sok taxon eltérő bélyegei, melyek a kultúrákban jöttek létre, nem adhatnak okot arra, hogy botanikai fajként legyenek leírva, még abban az esetben sem, ha hasonló eltéréssel rendelkező egyedeket később felfedezünk a természetben. Az Astrophytum senile fajnak kultúrában kialakult egy aranysárga tövisű formája, melyet leírtak, mint var. aureum. Később a természetben is találtak egy sárga tövisű populációt, s mivel már az ilyen típus le lett írva, a behozott példányokat gond nélkül e néven terjesztették és keresztezték a kultivárokkal, ezzel tönkretéve a természetes és a mesterséges forma eredetiségét. Ugyanis mégis csak volt egy kis eltérés köztük, a természetes aureum bőrszövete kékes árnyalatú volt, a mesterségesé sárgás, ma már csak ilyen típusú egyedeket találunk a gyűjteményekben. A hasonló helyzetek elkerülése végett a kultúrában keletkezett eltéréseket még akkor is, ha import magvakból jöttek létre, minden esetben kultivárnak tartsunk, és lássuk el őket fantázianévvel, latin megnevezéseket nem volna szabad ezek leírásánál felhasználni, hogy elkerüljük a fenti esethez hasonló helyzetet, bár itt is vannak kivételek. Az Aloe arborescens és az Aloe humilis fajok hibridjét Aloe cv. Spinossissima néven ismerjük. A cv. után mindig nagybetű következik, de nem latin melléknévvel. Helyesen így fogalmazhatnék: A két faj, a Gasteria batesiana és az Aloe variegata hibridje a Gasteraloe cv. Beauty és nem a Gasteria batesiana var. magnifica. Nemzetségek közötti hibridek nemzetségneve a két nemzetség részleges összevonásából keletkezik (intergenerikus hibridek). A természetben csak elvétve keletkeznek hibridek, sokszor ezeket azonnal nem ismerik fel, és leírják őket az érvényes szabályok szerint. Idővel, ha fény derül erre a tévedésre, megtartják a latin melléknevet, mely elé dőlt keresztet, a hibridek jelét teszik ki. Jan Říha ismert cseh kaktuszos, 1996-ban leírt egy új Turbinicarpus fajt a T. mombergeri Říha növényt. Hamarosan rájött, hogy ez egy természetes hibrid, mert a gyűjteményekben is voltak hasonló hibridek. A nevet később Turbinicarpus × mombergeri Říha változtatta át.
A hibrid a T. laui × T. pseudopectinatus fajok természetes eredménye. Ugyanettől a két fajtól vannak kultivárok is, melyet nálunk T. pseudopectinatus cv. Barbora néven tartjuk számon. Milan Zachar, aki több monográfiát is kiadott a Turbinicarpus nemzetségről, azon a véleményen volt, hogy a természetes és a kultúrhibrideket is egységes néven említsük, javasolta a Turbinicarpus cv. mombergeri elnevezést, természetesen kisbetűvel. Szerencsére ezt a változtatást nem tette meg. Képzeljük el a túlbuzgó kollégáinkat, akik azonnal kereszteznék ezt a két vérvonalat!

A régiekkel szemben nekünk megvan az a nagy előnyünk, hogy rendelkezésünkre áll a színes fotók hatalmas mennyisége, melyek még pontosabb és részletesebb dimenzióban mutatják be számunkra az élőlényeket. Már a múlt század elején A. V. Frič is megjegyezte: "többet ér egy felvétel, mint a legpontosabb leírás", ekkor még a színes technika nem is volt nagyon alkalmazva. Ennek ellenére gyakran ma is sokszor kétségek között szemléljük az egyes újdonságokat, felvételeiket, mert a természet formagazdasága annyira kimeríthetetlen, hogy még a képek végtelen mennyisége sem fog soha fényt deríteni a fajok, változatok és formák valódi rokoni kapcsolataira.

A természetben begyűjtött kisszámú egyed utódjai a kultúrában azonnal kultivárokat hoznak létre, és kinézetükben nagyon hasonlóvá válnak, ami a lelőhelyükön ritkán fordul elő. A természetben jóval több egyed vesz részt a szaporodásban, ezért a habitusuk is sokban eltér. A tényre bizonyítékot szolgálhatnak a különféle gyűjteményekben felnevelt növények kinézete, annak ellenére, hogy a magvak ugyanarról a területről származtak. Így létrejöhetnek eltérő vonalak, csoportok. A gyűjteményemben a Notocactus floricomus (öntermékenyülő) faj már a kezdetektől jelen van nálam, több generációját felneveltem, növényeim annyira tipikussá váltak, hogy kollégáim még a távoli gyűjteményekben tett látogatásaikkor is észreveszik és megjegyzik: - Ez a Fábiántól van, ugye? A hosszú évek során "beltenyészetben" létrehozott generációk majdnem azonossá válnak. A nagy hasonlóságot mutató, természetes fajok azért válnak egységessé, mert öntermékenyülők és az anyanövény csak a saját tulajdonságait örökíti át. Jó példa a Melocactus fajok. Ezek lelőhelyükön teljesen hasonló populációkat hoznak létre, minimális eltéréssel, ritkán, vagy csak elvétve képeznek változatokat vagy formákat. Az uniformos kinézet másik irányzata a fajok elöregedése, amikor a faj elért egy bizonyos fejlődési fokozatot, és úgy tűnik, nincs tovább. A természetes körülmények állandósulásával a faj fejlődése is lelassul, nem kell harcolnia az elemekkel, mert minden ideális és megszokott körülötte. Az ilyen fajok gyakran öntermékenyülők. A mindenki által jól ismert Echinocactus grusonii nagyon ősi fajnak tekinthető, a természetben csak egyetlen élőhelyen fordul elő, melyet az emberi tevékenység azóta tönkretett. A természetben mostanáig nem volt ismert egyetlen változata vagy formája sem, a felnőtt példányok teljesen hasonlóak voltak.

2008-ban azonban Václav Jakubek cseh kaktuszos jött a jó hírrel, hogy megtalálta a gruzónii egy újabb lelőhelyét Zimapanban. Egy évvel később többen is felkeresték a lelőhelyet, és a jelenlevők egyöntetűen megállapították, hogy a faj új változatáról van szó, rengeteg bélyegben tér el az alapfajtól. A taxon az Echinocactus grusonii "capistranoensis" Zacatecas, San Juan Capistrano munkaelnevezést kapta. Az itt élő példányok is csaknem teljesen azonosak, vagyis az elöregedés jelét hordozzák magukban. Ez az új változat még nem lett leírva, de hamarosan ezt is megéljük. Van néhány magoncom, ezek már két éves korukban is eltérnek az alapfajtól.
A gruzónii faj szerencsére Európában állandó helyet kapott a gyűjteményekben és a botanikus kertekben még az eredeti lelőhely megsemmisítése előtt, sok példányuk a Kanári szigeteken is meghonosodott. A kis magoncok nagyon szépek, és ezért kelendővé váltak, nagy mennyiségben kezdték el szaporításukat és terítésüket. Hamarosan ez a faj vált a világon a legelterjedtebbé, természetesen az eredeti lelőhelyét kivéve, mivel közönséges szobanövényként is forgalmazni kezdték. Ezáltal a növény hatalmas teret kapott, azonnal beindult a különféle változatok keletkezése. Úgy térben, időben és körülményekben beálló változatosságok előidézték a faj újabb evolúcióját. Nem akarom felsorolni azt a hatalmas mennyiségű formát, melyet sajnos, mint jó botanikai változatokat és formákat jegyeztek le, a növénykedvelők többsége ismeri vagy birtokolja őket. Itt is csak a kultivár jelzőt szabadna használni, és az új formákat cv. + fantázianévvel ellátni. Mivel ez a kategória "nehezebben" adja el magát, mint a változat vagy forma, így az üzleti érdekek dominálnak. A faj a mutációk esetében is megtartotta öntermékenyülő mivoltát, de a mesterséges beporzáskor előbb jelennek meg az eltérések és még a jövőben várhatunk érdekes, káprázatos példányokat. A növény virágának és testfelépítésének ősi karakterét már régen felismerték. Sok próbálkozást tettek a növény nemzetségbeli megváltoztatására, de ezt jogerősen csak Joël Lodé a legújabb monográfiájában alkalmazta. Az E. grusonii legújabb elnevezése a Kroenleinia (krönlejnia) grusonii faj lett.

A felesleges neveket létrehozók ellentéte a tudálékos szakember, aki minden tudását (?) arra használja fel, hogy egybevonja a taxonokat, azzal a megfontolással, hogy az a helyes. Az ilyen tudós csak ritkán megy ki a terepre tanulmányútra. A növényeket általában a botanikus kertek biztonságában vizsgálják, ahol az azonos körülmények hasonló egyedeket szülnek. Felfogásuk és alapelvük, hogy a taxonok között, mely bélyegek hasonlóak, ha találnak egy "szilárd" közös jegyet, nem fontos, hogy genetikailag azonosak legyek ezek az összehasonlító adatok, azonnal egybevonják őket. Sokan ezt már csak azért is megteszik, hogy nevük ott látszódjék, még ha zárójelben is, a faj megnevezése mögött. Ilyen fájó pont volt az életemben a Notocactus nemzetség egybeolvasztása a Parodia nemzetséggel, hála istennek, ezt is sikerült visszafordítani még az én életemben. Vannak olyan modern CITES fajok, amelyben több tucat taxont bevontak. Ilyen faj a Rebutia caniguerallii is, itt majdnem száz szinonimát számoltam meg. A növény eredeti neve Sulcorebutia caniguerallii. A rebúciák és a szulkorebúciák a névhasonlatosságuk ellenére sem rokon nemzetségek!
Ha Hunt prof. létrehoz egy rendszert, mindenki tapsol neki, ugyanezt ha megteszi Rowley, ugyancsak tapsolnak neki. Ha Taylor adja ki a legújabb besorolását, mindenki ujjongva tapsol neki is. Az előző két tudósra ezt követően még mindig úgy tekintenek, mint szakemberre, pedig nézetük sokban eltér, akár ellentétes is lehet Taylorétól. Ha én mondok valamit, amit 55 év tapasztalatából merítek, az csak egy laikus véleménye, és az ilyen, miért avatkozik a felnőttek dolgába? Tudom a megoldást, a három úriember diplomával rendelkezik, míg én csak egy paraszt vagyok. Amíg nem lesznek valódi megoldások és rendelkezések, illetve törvények az elnevezésekkel kapcsolatban, ez mindig így marad. Sokat várnak, s talán én is, a DNS vizsgálatoktól. A prágai Hanáček úr szakterülete a DNS szekvenciák elemzése, tanulmányozása, gyakorlatban való felhasználása. Szakmája mellett szukkulensekkel is foglalkozik, nála a selyemkóró-félék családja élvez előnyt. Sokat utazik a növények hazájába, még Szomáliába is elmer menni az ottani háborús veszélyekkel dacolva. Az egyik előadásán bemutatta az általa begyűjtött, és a lelőhelyen lefényképezett példányokat. Mivel hivatásból is elvégezheti a DNS vizsgálatokat, minden esetben él a lehetőséggel. Az akkori gyűjtésének eredménye egyszerűen hihetetlennek tűnt. Többek között négy, jól elkülöníthető csoportot vizsgált meg, melyek egymástól több mint száz kilométerre éltek, az egyik populáció egy szigeten fordult csak elő. Annak ellenére, hogy a négy lelőhelyi anyagot küllemre, virágjuk alapján könnyen azonosította, a DNS állományuk azonos volt, nem talált egyetlen alél eltérést sem. Tehát a fenti megjegyzésem, hogy a természetes aspektusok nem a mi nézeteink és felfogásunk szerint folytatódnak le, helyesnek bizonyult. Egy mondatban: más az elmélet és más a gyakorlat.
Nagyon szeretném, ha a növénykedvelők figyelmesen elolvasnák nézeteimet, és a növényeiket nem kevernék, poroznák eszméletlenül, szem előtt tartva egyediségüket, magvakat csak azoktól az egyedektől termelnének, melyek származása azonos, egyazon élőhelyről származnak. A modern gyűjtéseknél ezt meg lehetne valósítani, ha a növények pontos begyűjtési adatait is közzé adnák, amit üzleti megfontolásból gyakran nem tesznek meg, vagy téves adatokat közölnek velünk, esetleg gyűjtőszámokat, amely nem adat a növényről, csak a gyűjtést végző személy adatbázisának kelléke. A régi, a gyűjteményeinkben már régen jelen levő példányoknál sem ártana ismerni bizonyos hátteret, hogy ne essünk a beltenyésztés csapdájába. Ahhoz, hogy ezeket a feltételeket teljesíteni tudjuk, regisztrált gyűjteményekre volna szükség, és ezek helyes összhangba hozására. De éppen a specializálódott gyűjteményekben van jóval nagyobb esélye a taxonok közti hibridek megjelenésének. Azt viszont lehetetlen elérni, hogy csak egyes fajokat tartsunk nagyobb példányszámban, és több ilyen alapgyűjteményen belül végezné el a géncserét. Ebből kifolyólag nagyon helyénvaló volna a régi, öreg példányok felkutatása és megtartása, hogy láthassuk, elődeink miként képzelték el az adott faj habitusát. Van teendőnk bőven, sajnos egyre kevesebben foglalkoznak e nemes hobbival, pedig milyen izgalmas tevékenység kutakodni az elnevezések, felvételek között, hogy kedvencünket ellássuk pontos botanikai megnevezéssel, és fenntartsuk habitusuk egyediségét. Zárszóként megemlítem, hogy az ICBN határozata alapján, 2014. 01. 01.-től nem kötelező a latin nyelvű leírás, ezt innentől meg lehet tenni angol nyelven is. A latin volt a tudomány nyelve mindörökké, az angolszász nyelveket beszélők ezt nem tudták elsajátítani, ezért változtatni kellett a szabályzatokon. Hiába, ők vannak többségben az ilyen és hasonló szervezetekben. Ezzel az intézkedéssel még nagyobb esélyt kaptak a zugleírók! Csak így tovább, nyugati világ!

Fábián László, Udvard, 2015. 11. 02.
E-mail: ladislav.fabian.sk@gmail.com www.kaktusyfabian.webnode.sk

Címkék
Flag Counter
Flag Counter since 28. february, 2013.
Flag Counter számlál 2013. február 28-tól.